Drop Shop Portfólió 2018 – második rész

Az alábbiakban Weér Yvo esszészerűen gazdag beszámolóját olvashatják a DS szeptemberi bemutatójáról:

Amit bármikor el lehet mondani a Drop Shop-portfóliókóstolóról, azt pontosan összefoglalta a tavalyi beszámoló címe: nincs, ami ne lenne (http://gaultmillau.hu/muvelt-alkoholista/nincs-ami-ne-lenne-drop-shop-portfolio-2017). Szóval volt ott minden (minden is), bármerre nyújtóztunk, jó borokba ütköztünk. Legnagyobb erénye, hogy ezek a kóstolók olyan átgondolt rendszerben sorakoztatnak fel borvidékeket és borászatokat, hogy ha a körülmények – az ún. sétálókóstolók természetes és erős korlátai – is engednék, a tanulságok mélyebbek lehetnének. De gyors, átfogó tájékozódásra így sem ismerek jobb alkalmat Budapesten.

Míg tavaly mindenekelőtt Hébenstreit Ádámék akkori új szerzeménye, a Schloss Gobelsburg teljes kínálata vonzott, idén az újvilág asztalánál ragadtam le, főleg az új-zélandi sauvignon blanc-okra és pinot-kra voltam kíváncsi. Az előfeltevés az volt, hogy egy új-zélandi bortól meglepetést várni több mint naivitás. Aztán már az első bornál ledőlt ez az igencsak leegyszerűsítő, a korlátozott hazai kínálatból táplálkozó még korlátozottabb ismereteimre épített előítélt.

A Blank Canvas 2017-es Sauvignon Blanc-jánál (Marlborough, a Wairau-völgy) nem is találhattam volna jobb belépőt ebbe a világba. A borászati tanácsadó férj, Matt Thomson és felesége, Sophie Parker-Thomson, aki most épp MW-tanonc, terroir-borokat akarnak készíteni. Fogalmam sincs, mennyire sikerült megvalósítani, de hajlamos vagyok hinni Bob Campbellnek, Új-Zéland második MW-jának, az ottani borok egyik apostolának. Ő meglehetősen magasra (93 pont) értékelte a bort, amely merészen szakad el a szabvány fajtajellegtől, miközben hamisítatlan sauvignon blanc marad. Illata széles spektrumú (a bodzától a finom citrusokon és az egresen át a feketeribizliig), szájban feszes, érettek a savak, elegáns a korty, kerek és kellően hosszú. (Gépi szüret, acéltartályos erjesztés.)

A bor egy évvel idősebb, kézzel szüretelt és fahordóban (3-5 éves francia tölgy), természetes élesztővel erjesztett ‘Abstract’-jelzős változata sokkal kevésbé tűnt izgalmasnak, bár komplex, hosszú bor. Hiába a sokadik töltésű hordók, a fa így is kevésbé engedte érvényesülni a fajta természetes eleganciáját és a gyümölcsöket. A bort 11 hónapig tartották hordóban, majd két hónapig finomseprőn tartályban, végül szűretlenül palackozták. (Campbell ezt magasabbra, 95 pontra értékelte.)

Aki Új-Zélandra bukik, annak az Ata Rangi borászat alap – és így az a Drop Shopnak is. A 2017-es Sauvignon Blanc-juk sokkal több bűvészkedéssel készült, mint a Blank Canvasé: tizedét héjon, 4 százalékát egész fürtösen erjesztették, a must 40 százaléka pedig tisztítás nélkül fahordóban került, és spontán erjedt. Az eredmény kétségtelenül izgalmas, de a korty leheletnyit tapadós, ami a sauvignon blanc-ok amúgy is „zöldbe” hajló világával együtt sokaknak barátságtalan, de legalábbis meglepő lehet. Az azonban kétségtelen, hogy komplex bor az eredmény. (Akit érdekel az öregedés, a Finewines-nál (http://finewines.hu/) beszerezheti az egy évvel öregebb változatát, hasonló feldolgozási mód, nagyon szép érettség, franciás SB-élmény.)

Új-zélandi pinot noirban még alapabb az Ata Rangi. 2015-ös Crimson pinot noirjukat (ez a fiatalabb – 5-20 éves – telepítések szelekciója) általában jó ár-érték aránya miatt dicsérik. Elegáns, kellően koncentrált, és inkább a friss gyümölcsre hajt, mint a mélységre, viszont Új-Zéland megkedvelésére épp alkalmas.

A 2014-es Ata Rangi pinót viszont a szakírók az egekbe magasztalták. Campbell a legnagyobb borélményeként emlegette, és nem átallotta 99 ponttal jutalmazni (azaz ennél jobb nincs, legfeljebb ha angyalok hozzák az égből aranytálcán), ahogy egyébként a következő, 2015-ös évjáratot is. Campbell azonban nem volt egyedül: más borítészektől is röpködtek a 94-95 pontok. Elegáns, koncentrált, a még mindig friss gyümölcsök (cseresznye, málna, szilva), a zöldfűszerek és az édes fás jegyek nagyon együtt vannak. Mindazonáltal nekem kevesebb fával és több szikársággal elegánsabb lenne – bár lehet, hogy ez csak kötözködés a 15-16 ezer forintos palackár miatt. Hosszú bor, nagy élmény.

(Csak zárójelben. Készülve a kóstolóra feltűnt, hogy Bob Campbell pontszámai az új-zélandi boroknál, főleg az emblematikus tételeknél, rendre magasabbak, mint az Új-Zélandot távolabbról, ezáltal szükségszerűen felületesebben is szemlélő kollégáié. De aztán arra jutottam, hogy ha mélyebben meg akarom érteni ezeket a távoli borokat, inkább kalauzoljon egy elfogult vezető, aki minden bor mögött látja a mesét is, mint egy fanyalgó ausztrál, aki nem lát ki a palackból, egy francia kalauzról pedig végképp ne beszéljünk. Persze tudom, hogy ennek a módszernek is megvan a maga korlátja, mert egyenesen következne belőle, hogy például Szepsy-kérdésben egy Tallián Hédi – Márkus György meccset pontozással az előbbi javára hoznék le.)

Ami még tetszett, pontosabban megmaradt hosszabban az emlékeimben: az osztrák kínálatból a Gobelsburg két 2017-es rieslingje, a Heiligenstein és a Zöbing. Aztán az Alzingerék Wachauból, velük ugyanúgy biztosra mehetünk, mint a Pragerékkel – náluk többnyire csak a jó és jobb közül választhatunk. A Prager 2010-es Smaragd Klausa azt is megmutatta, hogyan öregszenek a wachaui rieslingek – szépen. Németországot, pontosabban Rheingaut a biodinamikus borászatot vivő Peter Jakob Khun képviselte. Nekem talán 2017-es Quarzit rieslingje tetszett a legjobban, de azért azt megjegyeztem magamnak, hogy a borászat 2017-es boraihoz csak valami komolyabb savfelkészítő kúra után érdemes hozzáfogni.

És a slusszpoén: ha felkerül a Drop Shop fekete táblájára, ne mulasszák el megkóstolni a Testalonga hipszterborának, a Mangaliza Hárslevelűnek 2016-os kiadását, amiről csak annyi maradt meg, hogy figyelemre méltó. Azt azonban utólag már nem tudom felidézni, mit tartottam annak: hogy egy kis borászat Dél-Afrikában hárslevelűt készít, vagy magát a bort, ami amúgy emlékeim szerint jó volt. Mivel ehhez már a kóstolásom végén jutottam, halvány emlékeim maradtak róla. Búcsúzóul pedig jött egy korty 2015-ös Matsu El Viejo. Tiszta tempranillo, aggastyán tőkékről, másfél éves hordós érlelés, koncentráció és hosszúság.