“Ha újrakezdhetném, kékfrankos, syrah és néhány régi magyar fajta kerülne csupán ültetésre” – bukik ki Losonci Bálintból, miközben hároméves syrah-ültetvényének szűztermését ízlelgetjük. A syrah iránti lelkesedését magam is osztom, de kezdjük az elejéről. Látogatásunk dűlőtúrával indul – szerencsére a szép idő is kezünkre játszik –, van mit megnéznünk. A(z egykori) Gereg dűlő a borvidék főhadszintere: nem kevesebb, mint tíz minőségorientált termelő bontogatja itt a szárnyát (a Borrajongó bloggerét, Akovot is a területet birtoklók között találjuk, de van itt ismert borkereskedő is). Ha hozzávesszük, hogy az új telepítések képében több esetben Szentesi József felbecsülhetetlen értékű, úttörő munkássága realizálódik – ősi magyar fajták kerültek az uralkodó kékfrankos mellé –, nem nehéz átérezni Bálint lelkesedését.
A “pincében” a számomra kicsit ijesztően mélysárga színű Parolával kezdünk. A műfaja immár vállaltan narancsbor, ami iránt személy szerint ellenszenvvel viseltetek, de mások talán megtalálják benne a számításukat. Hanem az “alap” pinot, a futó 2017-es, az viszont azonnal lehengerel. Gyümölcsbomba, a lehető legpozitívabb értelemben, nem is egyszerű kiköpni, de hát hosszú nap áll még előttünk. Minta következik, újabb pinot, 2018-as, a Geregből. Rémisztő belegondolni, augusztus 18-ai szüret eredménye. Akár az előző bor, a “kadarkás” – azaz világos színű, hecsedlis gyümölcsű és szellős – iskola tagja, csak éppen feszesebb szerkezettel. Ígéretes. A Gereg kékfrankos hordóminta (2017) orrban kicsit tompa, de kitágul az ember szeme, mikor belekóstol. Tetszik, hogy nem olyan izmozós, mint a korábbi évjáratok, ellenben rendkívül intenzív. Kabfran minta érkezik, diósi, szintén 2017: érdekes módon teljesen pirazinmentesnek (zéró paprika) tűnik, kicsit talán lágy is. És a végére a mindennél jobban várt syrah szűztermés (2018): a fahordós komponenst most még nehéz értelmezni (tölgydominancia), és bár az acéltartályos is kialakulatlan, igazán ígéretes. Gyönyörűen hozza a syrah borsos-fűszeres fajtajellegét, súlya is van, alig várom, hogy a kész bort kóstolhassam.
Major Leventéről elég egy fotót megpillantani, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy hatalmas figura – aki nem valószínű, hogy arctalan tömegborok készítéséből él. Ha már külföldiül is olvashatunk róla – lenyűgöző részletességgel, az előkelő Wine Terriors blogon –, nem ártana nekünk is meglátogatni végre, gondoltam, így kötöttünk ki Abasáron. A télen-nyáron hideg (emlékeim szerint 11 Celsiusos) pincében hosszan kóstolunk, kész tételeket és mintákat, gyakorlatilag kizárólag olaszrizlinget és kékfrankost. Ez a technológiai elem (a hőmérséklet) markánsan alakítja a borstílust (lassan készülnek és érlelődnek a tételek), amit egyébiránt “akusztikusként” írhatnánk le; a közismerten aroma- és karakterszegény olaszrizlinggel párosulva nekem őszintén szólva van is egy kis hiányérzetem. Jutott vonzerő a borokba, a karakter némileg hasonlatos Györgykovács Imre tételeire – lágyabb szerkezet mellett –, de én örülnék több színnek, több íznek. 2015-ös olaszt számos verzióban kóstolunk: szűrt és szűretlen, mindkettőből seprőn és anélkül érlelt; a különbségek minimálisak, de érdekesek. A 2014-es Szentanna szemléletesen példázza az évjáratbeli különbséget: botritisz vegetális aromái vegyülnek a borba, jobb a lendület. Kornak viszont nem mutatja jelét. Érdekességképpen 2016-os irsai kerül a poharakba, a borásznak ez már sok, én örülök a gyümölcsöknek. A fajtához mérten elég testes egy tétel ez. Vissza az olaszrizlinghez: a 2012-es kicsit fülledt, félszáraznyi maradékcukorral, hozzá gazdagabb ízzel; a 2017-es minta szimpatikus, feszesebb a 15-ösöknél, a 2016-os hártya alatt érlelt változat pedig olyan fura szerzet (még csak nem is száraz szamorodnis), hogy hirtelen nem is tudtam, mit gondoljak róla.
Kékfrankosok következnek. Emlékeim szerint még a 2015-ös verziót is hordóból kóstoltuk, ami az alacsony tannintartalmat/nem különösebben strukturált felépítést tekintve még inkább meglepő. Nem is véletlen az oldszkúl, ászkolt hangulat. A rákövetkező két évjárat kén hozzáadása nélkül (attól még van benne, hiszen erjedés során is keletkezik – ezért kötelező ráírni a palackra) kerül majd letöltésre, így megy ki Londonba; persze nem mind, de Levente úgy gondolta, akkor már egy arcot mutasson a bor a magyar felé is. Amennyire egy hideg pincében meg lehet ítélni, a 2016-os nem csupán vonzóan fajtajelleges, de érdekes és vonzó is. Egészen fűszeres, tipikusan lendületes savú, mégis kerek. Felettébb foglalkoztat, milyen lesz majd készen, lepalackozva. A 2017-es jelenleg fülledt, egyébiránt játékosabb, könnyedebb alkat, cseresznyés aromákkal, és mintha a minimálkénes vörösök jellegzetes aromája is felfedezhető lenne benne. A 2014-est már palackból kóstoljuk, világos és könnyed, noha nem tanninszegény. Már mutat némi palackbukét.
A borászoknak köszönjük a pincetúrát, a sztorikat, a rengeteg információt, az olvasóknak pedig csak ajánlani tudom a két kis borászat felkeresését: ilyen lelkes és haladó szellemiségű termelőkkel nem fognak akárhol találkozni.
You must be logged in to post a comment.