Fordított narancs – Szentesi Zengők

Lehet-e bármilyen fajtából nagy bort készíteni? Lehet-e bárhol nagy bort készíteni? Nem hiszem, hogy sokan mernének igennel válaszolni. Lehet-e egy fajtáról előre tudni, hogy tehetségtelen? Lehet-e egy borvidékről tudni, hogy komolyabb borok készítésére alkalmatlan? Erre már talán többen bólintanának. De szerintem a tehetség vélelme a fajtákat és a borvidékeket is megilleti: felbukkanhat egy őrült professzor, aki kimatekozza a képletet, jöhet egy királylány, aki vállalja a szájon csókolást.

Előre le kell szögeznem, hogy Szentesi József és Nadap esete annyira különleges, hogy félnék bizonyításként elfogadni. Nem kizárt, hogy fajtában és borvidékben is (csak) szabályt erősítő kivétel. Aki kóstolta már kadarkáit, csókaszőlőjét vagy éppen merlot-ját, az nem vonja kétségbe, hogy Nadapon is lehet nagy bort készíteni. De ismerve Szentesi hozzáállását és gyakorlatát kérdés, hogy lesz-e még egy helyi borász, akinek borai ezt megerősítik. Hogy a csókaszőlőből, a laskából vagy a tarcali kékből lehet nagy bort készíteni, azt szintén Szentesi miatt hajlunk elfogadni. De újra fölmerül a kérdés, hogy sikerül-e ezt másutt, másoknak is bizonyítaniuk.

Szentesi Józseffel sajnos baráti kapcsolatban vagyok, ezért amikor a zengőit kóstoltam, ügyelnem kellett, hogy kizárólag a pohár tartalmára koncentráljak. Szerencsémre a sor messze nem volt homogén, így nem fenyegetett az a veszély, hogy egyik ámulatból a másikba esve fölfedezzem az előre kész konklúziót: Új Midász király született! És az is segített, hogy a fajtával szemben nincsenek különösebb elvárások (én legalábbis még nem hallottam senkit a zengő dicséretét zengeni vagy fennmaradásáért fennhangon imádkozni). Ha egy zengő elég jó, akkor már nagyon jó, gondoltam. Aztán jött olyan zengő, amelyik nem volt elég jó, és olyan, amelyik elég jó volt, és aztán olyan is, amelyik oldotta az egyszeri csodával kapcsolatos kételyeimet.

De mi az a zengő? A Szőlőtermesztés című sokszerzős mű ezt írja róla: Király Ferenc és nemesítő társai állították elő az Ezerjó és Bouvier keresztezéséből. Állami minősítése után az akkori üzemek és szakcsoportok telepítették is. Levele kerekded, alig tagolt, sekély oldalöblű, vállöble nyílt. Sűrű lombú, önárnyékolásra hajlamos fajta. Szeptember közepén szüretelhető, átlagos termőképességű. Rothadásra érzékeny, fagytűrése csak közepes. A szárazságot viszont jól tűri. Bora tetszetős zamatú, finom savtartalommal. Biztonságos beérése és kellemes bora ellenére az utóbbi időben alig telepítik.

Sokkal nem vagyunk beljebb. Annyi biztos, hogy a zengőhöz nem járt külön használati utasítás, a receptet Szentesinek kellett kikísérleteznie. Amikor kóstoltam őket, szilárdan meg voltam róla győződve, hogy korát megelőzve feltalálta a proto-narancsbort, mivel egy „normál” fehérnél sötétebbek, cseresebbek, testesebbek. Aztán beszéltünk telefonon, és kiderült, hogy az élménynek a valósághoz semmi köze, sőt, a receptnek központi eleme a menekülés a narancsbortól. A zengő héja vastag, a cseresség és a kesernye elkerülése érdekében minimalizálni kell a héjjal érintkezést, amire az egészfürtös préselés a megoldás. A maradékcukor – a recept másik fontos eleme – pedig a véletlen műve, eredetileg a szárazra erjesztés volt a cél, de a rendszeresen becsúszó félszárazak szebb pályát írtak le, mint a szárazak, így a borász ma már szándékosan állítja meg az erjedést.

Öt évjáratot kóstoltam ebből három nagyon tetszett, egy módjával és egy egyáltalán nem. A két utóbbi volt a száraz.

2011: Teljesen kívül esik a megszokott fehérboros mátrixon. A komplex és édes illatban körte és körte kompót, sárgabarack, sárgadinnye, mandula és édes keksz. Kóstolva krémes, vastag, cseres, lendületes, vibráló savakkal, ízben körtével és birssel. Félszáraz lehet, de nem meghatározó az édesség. Végtelenül hosszú. Egyszerre van narancsbor és aszú jellege. Emlékezetes, izgalmas bor. Narancsos kacsához eszményi kísérő volt.

2012: Erősen hasonlít a 2011-eshez, talán egy fokkal kisebb intenzitással.

2013: Száraz és fád. Keresni kell benne a szépet. Egyensúlyát, szerkezetét tekintve komoly bor, egyébként komor. Az volt az érzésem, hogy maradékcukorral ki lehetett volna színezni.

2014: Feltűnően halvány árnyalat, rieslinges illat, érintésnyi széndioxiddal. Száraz és így a 2014-es savak egyedül maradnak a színpadon. Ízben dízel, körte, birs és fém. Három évjáratra elegendő sav. Egy héttel a bontás után is rendületlenül állt, de nem véletlen, hogy egy héttel a bontás után is maradt még belőle.

2015: Korához képest elég mély árnyalat, és az illat is teás, kekszes. Kóstolva aztán robban. Az illat még a Lopez de Heredia hosszan érlelt fehéreit idézte (édeskömény, dió, birs), a korty viszont átmenet egy narancsbor és egy szamorodni között. Félszáraz, csupa gyümölcs, de legfőbb éke a savak és textúrák játéka. Rendkívül koncentrált és végtelenül hosszú. Gasztronómiai jolly joker. Nagy bor.

Amikor elkezdtem ezt a posztot írni, és próbáltam a gondolataimat rendezni, az egyik megkerülhetetlen kérdés az volt, hogy „De miért akarna bárki Szentesi Zengőt inni?”. A sablon válasz az, hogy a változatosság gyönyörködtet, a másik sablon válasz, hogy tágítja a látókörünket, és ezek elcsépeltségük ellenére is releváns szempontok. Aztán találtam egy a nyitó gondolatmenethez illeszkedő választ is, ami egyúttal megfelelő konklúziónak tűnt: „Tudjuk-e, hogy zengőből nem lehet nagy bort készíteni? Tudjuk-e, hogy a nadapi terroir kevés ahhoz, hogy ott nagy bort szülessen? Nyilván nem, a kérdés inkább az, hogy van-e bárki, aki ezt a kérdést hajlandó komolyan venni, és kitartóan dolgozni a válaszon.” Ezzel sokáig elégedett voltam, de kimaradt egy szempont, amit fontosabbnak találok, még ha kevésbé fennkölt is: mert jó borok.

Válasz