Féltékenység terheli az emberi kapcsolatokat – Erhardt Gábor

Barta Pince

Az alábbiakban Erhardt Gábor építész gondolatait olvashatják Tokajról. “Magam is érdeklődéssel olvastam a Szik Mátyással készített interjút, mint ahogy a beszélgetés sorozat korábbi részeit. Nekem is szemet szúrt, hogy mindegyik sommelier egy valamiben közösen nyilatkozott: Tokajban nem mennek rendben a dolgok. Az mondjuk meglepő volt, hogy mindannyian másként gondolkodtak a követendő útról, mégpedig radikálisan.

Tokaj-Hegyalján dolgozó építészként abban a szerencsében van részem, hogy elég sok szereplőt ismerek a borvidéken, számtalan borászt tudhatok nemcsak megbízómnak, hanem jó ismerősömnek. Velük tartott kapcsolatom nem csak a munkára terjed ki, hanem rendszeresen beszélek velük a termőterületeikről, borkészítési gyakorlatukról és sok minden másról. Ezért veszem magamnak a bátorságot, hogy hozzászóljak a témához.

Sosem felejtem el, 2000 kora tavaszát, amikor Alkonyi Lászlóval jártam a borvidéket éppen készülő Tokaj albumához keresve anyagokat. Mádon összefutottunk Szepsy Istvánnal, aki mesélte, hogy felfedezett egy érdekes, szerinte nagy potenciállal bíró területet, ami mellesleg éppen a saját családi háza feletti domboldalban volt, az Úrágya dűlőben. A történet folytatását nyilván minden olvasó ismeri. Ezt nem hencegésként hoztam elő, hanem azért, hogy érzékeltessem: Tokaj-Hegyaljának volt egy egészen impulzív, izgalmas időszaka az ezredfordulón, amiben mindenki magától értetődően részt vehetett, megtalálhatta a helyét. Még egy magamfajta, pályakezdő építész is. Minden ajtó nyitva állt, minden kérdés feltehető volt, szinte minden kitalálásra várt.

Abban igaza van a megszólaló sommelier-knek, hogy ez ma már messze nincs így, a borvidéken belüli információáramlás, finoman szólva, nem akadálymentes. Azt is mondhatom, hogy jelentős féltékenység terheli a nem is feltétlenül valós, vagy közvetlen emberi kapcsolatokat. Ugyanakkor e mögött az én meglátásom szerint egyetlen ok van: a gazdasági érvényesülés nehézsége. Látens verseny folyik a jó termőterületekért, a használható munkaerőért, a jó, egyedi ötletért. Egyfajta hiánygazdálkodásnak vagyunk szemtanúi, ami az élet számtalan területére jellemző a tőkehiánytól, a tudás- és időhiányon át a legfontosabbig: a bizalom hiányáig.

Kikelet Pince

A borvidéken rettentő nehéz egyről a kettőre jutni. Hogy ennek mi az oka, nyilván nem az én feladatom megfogalmazni, de egy apró adalékkal azért szolgálhatok a saját szakterületemről. A borvidéki Hegyközség 2014 körül egy kérdéssort küldött ki minden borászatnak, amelyben azt tudakolta, hogy milyen felszereltségű feldolgozó háttérrel rendelkeznek, illetve milyen fejlesztéseket terveznek. Ezt a kérdéssort nagyon kevesen küldték vissza, azt most hagyjuk, hogy milyen okból (ld. fentebb, bizalomhiány). Így az infrastruktúra fejlesztés – állami pénzből – minimális civil támogatottsággal indult el. Egyfajta titkolózás a közösségi borászatok telkeinek megvásárlásáig tovább mélyítette ezt az elzártságot, talán érthető okokból. Szerencsétlen időzítéssel 2016-ban megjelent az EU-s támogatási forrásra vonatkozó pályázati kiírás, amely a magán borászatok fejlesztéséről, új feldolgozók építéséről szólt. Reménytelenül rövid beadási határidő, ámde igen bonyolult részvételi feltételek jellemezték ezt a pályázatot. Legutóbb 2010-ben volt ilyen lehetőség, így érthető volt a felfokozott érdeklődés. Sokan beadták terveiket és szinte mindenki nyert, még ha több mint egy év után született is meg az eredmény. Ez az egy év azonban éppen elég volt arra, hogy az építési költségek jelentősen megemelkedjenek, így a beruházások többsége ellehetetlenült, talán ha a harmada fog megvalósulni az eredeti terveknek. Eközben volt még két szálláshely létesítési pályázat is, szintén meglehetősen irracionális végeredménnyel.

Mindez úgy zajlott, hogy mindenki jót akart. Az infrastruktúra fejlesztők egy versenyképes, összefogáson alapuló borvidéki modellt, az állam és a helyi borászok felújított, vagy új, gazdaságosabban működő borászati épületeket. Én nem hibáztatok senkit a végeredmény sikertelensége miatt, csupán arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy a sommelier-k által finoman kiosztott sallereket olyan borászok kapták, akiknek amellett, hogy nem túl jó munkaerőellátottság mellett művelik a területeiket, meglehetősen fejletlen turisztikai infrastruktúrával fogadják a hozzájuk érkező vendégeket, még végig kellett menedzseljenek az elmúlt három évben két-három fent leírt pályázati hercehurcát is. Emellett a többségük még most is pozitív, törekvő, fejleszteni igyekvő, álmodozó ember, akiket szeretni és támogatni kell. Természetesen nem védőbeszédet szeretnék írni, mert arra igazán nincs szükségük, csak megjegyzem, hogy a borvidéken nem lustaságból, együgyűségből nem történnek úgy a dolgok, ahogy azt a kívülálló egy argentin, vagy osztrák példa alapján elvárná. Azt sem gondolom, hogy minden probléma megoldását az államtól kellene várni, még ha az állam részéről is lenne mit megreformálni a segítő szándékon.

Bardon Borászat

Hogy a dolgok miként mehetnének jobban, arról természetesen vannak elképzeléseim, de eszemben sincs ezeket magam előtt tolva a legokosabb ember látszatát kelteni, a saját brandemet erősítve. Amit én tenni tudok és szeretnék, az a számomra hiteles tokaji gazdák és emberek segítése, természetesen (elsősorban) építész tervezőként. Ugyanakkor azt pontosan látom, hogy az én életemet is nehezíti az írásom elején hivatkozott belső információcsere hiánya. Ha valamire szüksége lenne ennek a borvidéknek, akkor az nem a külső eligazítás, hanem a belső kohézió megteremtése, a települési, majd borvidéki szintű borász körök kialakítása és valós tartalommal való megtöltése. Fórumokat kell teremteni, ahol megindulhat a belső kapcsolatteremtés. Meg kell találni azt a hiteles személyt vagy csoportot, aki mögé a borvidék be tud állni. Természetesen nem egyöntetűen, hiszen különcök mindig lesznek, szükség is van rájuk. De néhány alapvető kérdést ki kell tárgyalni. Minél később történik ez meg, annál nehezebb lesz és kétségesebb a végeredmény. Ilyen alapvető kérdésnek látom az édes borok szerepének tisztázását, a jó ár-érték arányú bor létjogosultságát, a termesztendő szőlőfajták kiválasztását, a turizmusfejlesztés irányát, a gazdaságos birtokméretet és a dűlőklasszifikációt. De mindenekelőtt el kell dönteni, hogy a borvidék a hagyomány, vagy a megújulás, a trendiség útját akarja járni. Ennek komoly építészeti kihatásai is vannak, természetesen.

Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy – földrajzi, gazdasági és kulturális okokból – jóval összetettebb feladat lesz, mint akár Villányban, akár a Balatonnál az egységes akarat megteremtése. Ezt minden érdekeltnek fel kell ismernie, és ehhez mérten több időt, energiát, pénzt és speciális szakértelmet szükséges rászánnia. Én a magam részéről ezt teszem mintegy tizenöt éve.”

Válasz