Hatból egy – kadarkavak

Kadarka, mehh. Csak tudnám, miért foglalkoztat annyira. A beleképzelt eszmény ereje lehet – hogy a miénk, hogy egyedi, hogy másképpen jó, mint más borok. Már ha jó – még sohasem láttam ilyen pesszimistán a fajta helyzetét.

Az elképzelés ezen az év végi alkalmon (mely megelőzte a múltkor megírtat) az volt, hogy tréfáljuk meg magunkat: be lehet-e nézni vakon bármi külföldit is kadarkának? Bizonyára meg lehet találni a megtévesztésre akalmas borokat, de ez az eresztés most nem hozott zavarba minket. Én vakon kóstoltam (sorrendet nem ismerve), a társaság kvázi duplavakon (ők a borok egy részéről semmit sem tudtak), és volt, aki itt-ott elbizonytalanodott, legalább egy kicsit. De meglett az összes kadarka, idáig minden rendben.

Vegyük először a kakukktojásokat: az ausztrál pinot noir (Hoddles Creek 2014, Yarra Valley) nem volt rossz választás halvány színével, légies testével, minimális tanninjával. Viszont alanyunk palackérett (avaros, dohányos aromák), már ezzel is kilógott némileg a sorból. Kifinomult és kellemes, de már lefelé tart, 5,5 pont (86/100, 16 euró). Egy másik próbálkozásom a beugratásra a szicíliai frappato volt, amelyet könnyed, világos bort adó fajtaként tart számon az irodalom. A Donnafugata Frappato Bell’Assai 2017 ehhez képest hagyományos vörösbor színű (sötét) és olyan muskotályos illatú, hogy legalábbis egy nagy adag viognier beházasításával lehetne meggyanúsítani. Ordít belőle a miénknél melegebb, napfényesebb klíma, gyümölcsei dzsemesek és pirosak. Kóstolva szellős, ugyanakkor krémes, öblös, azonban a könnyedség illúzióját igazán a gorombán tanninos finis töri össze. Kicsit közönséges, kicsit durva is, fura szerzet. 4 pont (81/100, 15,80 euró).

Passopisciaro Passorosso 2016: etnai vörös, korábbi évjárat emléke a világos szín, a cseresznyés, hordómentes íz, így került ide; bár tudtam, hogy a tanninok mindenképpen lebuktatják. Nem is igazán idegen a kadarka-világtól, egy egyszerűbb verziónak talán bedőlnénk vakon. De ez túl kemény és túl tartalmas ahhoz. Szuper bor, messze az est legjobbja. Ilyennek képzelek egy pinot-sra vett, igazán puritán brunellót. Halovány szín, téglába hajló rubin, idáig tökéletes a kadarka illúzió, aztán egyre inkább szertefoszlik, ahogy tovább haladunk. Fanyarság, szikárság illatában: pármai sonka, némi gumi és nemes bőr, gyümölcs sehol. Szellős szövet, ám tömör, feszes korty, szájbetöltő intenzitás. Lendületes és krémes, finoman reszelő tanninnal a finisben. Semmi behízelgés, annál több izgalom – inkább haladóknak. Komoly bor, baroló/brunelló liga, 6/7 pont (89-90/100, 23,50 €, érdemes levadászni). 

[envira-gallery id=”1450″]

A beaujolais cru totális műfajtévesztésnek bizonyult. Mentségemre szóljon, hogy találkoztam már nem egy kadarkásra hangolt, halovány színű és cserszegény példánnyal, de a Louis-Claude Desvignes pince megközelítőleg sem ebben az irányzatban nyomul. Morgon Javernières 2017 boruk kifejezetten sötét és tanninos, a kóstoló estjén az élvezhetetlenségig nyers és húzós volt. És nem is tökéletesen tiszta. A félretett maradékban – egy másik alkalommal visszanézve – erőre kaptak a gyümölcsök, a morgonok klasszikus, gigondasokat idéző sötét és epres, mégis hűvös klímás és pajkos aromáit hozta. Ekkorra valamelyest kikerekedett, de a cserek rabságából nem sikerült szabadulnia. Visszafogott alkoholtartalma és teljesen száraz íze csak papíron pozitívum, de az aszkéta végeredményt kóstolva túltengő szesszel valószínűleg jobban jártunk volna. (4 pont, 82/100, €20,70).

A kadarkák ismét kétségek között hagytak. A Sziegl Herreberg 2017 szerencsétlen esete nem kis kavarodást keltett a környezetemben a legutóbbi írás után. Azóta két különböző kereskedőnél is módom volt újabb palackokat megkóstolni, ebből az egyik problémamentes, ám gyanús módon teljességgel üres volt (illat- és ízaromamentes, egyébként egy napja állt nyitva), a másik kellemes és felismerhetően fajtajelleges, bár egyszerű (5 pont). Jelen kóstoló palackja zavarbaejtett, voltak jó pillanatai, de időnként ismét dohgyanúba keveredett (egy időben bizonyos Gál Tibor-borok voltak hírhedtek hasonló problémáról).

Az Orsolya pincéhez kötődik az egyik legnagyobb kadarka élményem (az a bizonyos 2009-es). Nem túlzás azt állítani, hogy nagy elvárásokkal vártam az erősen limitált, klónkísérletes triót, de amit a palackokban találtunk, attól nem csak az én szemöldököm szaladt fel. Háromból egy (variáció #3) vállalható – nem jó, csupán a hibákat tolerálható mértékben tartalmazza (4 pont) -, kettő lefolyós. Nem tudom, mi történhetett – talán palackozás előtt, gyümölcsfázisban mutattak valamit, ami azóta elveszett. A egyes változat fémes, beteg szőlő ízű és bágyadt, a kettes nem is borszerű, vékony, aromáiban vegyi anyagokat, illót és koviubit idéz, elég visszataszító. Palackonként közel 6000 forintba került az élmény.

Ötödikként egy itt nem nevesített, ámbátor neves pince első próbálkozása került elénk. Ezzel még tényleg nem érdemes a publikum elé állni. Nagy baj nincs vele, de ihatónál többnek nem nevezném: 2017-es létére fáradónak hat, és egy nem túl vonzó ecetes jegy lappang benne (3 pont).

A végére valami egészen ütős maradt. A St. Andrea Nagykadarka 2016 palackja közel 20 000 forintot kóstál, és a bor sem kevésbé extrém. Sietve teszem hozzá, hogy ez végre egy hibamentes és jól elkészített kadar… khm, vörösbor (a fajtára nehéz lenne ráismerni, kakukktojásnak megfelelőbb), amivel már kitűnik társai közül. Egy kicsit túl sok, gyilkolja az érzékszerveket. Intenzív orrban, szinte robban szájban. Sok sav, sok szesz: szögletes, harap, a harmónia hiányát erővel igyekszik leplezni. A nagy alkoholtól lehet benne a rumos-marcipános vonal, ami egészen ausztrálossá teszi (think Barossa shiraz), viszont a könnyen detektálható botritiszes karakter mintha nemesrothadásból származna, ami kadarkában nem a legtipikusabb eset. Borszörny, de kinézem belőle, hogy az idő javára válik majd. Mondjuk 5,5 pont (86/100) mostani állapotában, de 1-2 évig nem is érdemes ránéznit.