Gyerekkoromban lenyűgözött Dürer szőrszálanként megfestett nyula, és felnőttként is megbabonázott a serténként megrajzolt vaddisznó. A vadkannak amúgy sok van a rovásán, ő a névben szereplő „Ellenségem”, aki azon dolgozik, hogy minél kevesebbet igyunk.
A Casa Rojo tipikus repülő borászat: 9 borvidéken 9 bort készítenek. 2010-ben alapította egy murciai házaspár, ma heten vannak, és láthatóan szalad a szekér. Az ilyen nulláról kitalált, és tetőtől-talpig megtervezett butikborászatoknál gyakran a palack tartalma a leggyengébb láncszem, de az Enemigo Mío izgalmas és komoly bor, amire bármely röghöz kötött, nagyhagyományú pince büszke lehetne (ugyanez igaz a másikra, amit kóstoltam, a Maquinonra).
Jumillában, úgy látszik, olyan erős a terroir, hogy itt a garnacha tőkéken is monastrell terem, én legalábbis el nem tudom hinni, hogy ez 100% garnacha. Az összbenyomás egyébként egy felsőpolcos cotes-du-rhone-t idéz.
Nyitáskor az illat forróságot, kesernyét, garrigue-ot ígért, de a korty már ekkor is eszményi egyensúlyt és életerőt mutatott. Néhány órával később mintha kicserélték volna: az égett, kesernyés jegyek elhalványultak, helyükre fekete cseresznyés, szilvás gyümölcsösség, borókabogyós, zöldfűszeres, földesen pikáns jegyek és határozott kékvirágos illat került. A korty sűrű, de szaftos és eleven, a gyümölcsök mellett vadhúsos aromával. A tannin rétegzett, a lecsengés hosszú, fanyar és fűszeres.
Intenzív, komplex és egyedi bor, amelynek minden kortya lekötötte a figyelmemet. Akiben van minimális affinitás a dél-róni borok vagy a mourvedre/monastrell iránt, az gyorsan repüljön rá (ezen a téren amúgy is siralmas a hazai felhozatal).
7 pont és kimondottan jó vétel 4000/4400 forintért. (A cím a borászat szlogenje.)
You must be logged in to post a comment.