Szabadul a burgkurvák stricije

Rudy Kurniawan fénykorában (fotó: www.winespectator.com)

Nagyjából két hete szabadult kilenc évnyi börtönbüntetés letöltése után minden idők legzseniálisabb borhamisítója, Rudy Kurniawan. A szabadulás nem szó szerint értendő, csupán átszállították az El Paso-i Bevándorlási és Vámügyi Hivatal szintén minibármentes lakosztályába, ahonnan valószínűleg visszatoloncolják Indonéziába. Egy a New York Postban megjelent cikk már felvetette, hogy Rudy lehetne a társadalom hasznos tagja, folytathatná legálisan is a borhamisítást, hiszen biztosan van kereslet egy olyan tehetségre, aki bizonyítottan képes kommersz borokból a bortörténelem legendás tételeihez megszólalásig hasonló borokat kikeverni. Rudy elképesztő történetéből könyv (In Vino Duplicitas) és dokumentumfilm (Sour Grapes) is készült, és annak idején mi is próbáltuk kibogozni a szálakat.

A nagy átveréshez nem elég címkét fénymásolni, korhű palackba korhű évszámot gravírozni. A nagy átverést az átvertek vágyai és hite táplálja. A szélhámosságban a Rudy Kurniawan nevet felvett kínai származású fiatalember dollármilliókat mozgatott meg, és szinte egymaga képes volt felrázni és átrendezni a borpiac legfelső szegmensét. Számszakilag felülmúlta nagy elődjét, Hardy Rodenstockot, a nyugat-német popmenedzserből évszázados borritkaságokra specializálódott csalót, akinek legnagyobb dobása az volt, hogy kiárusította Thomas Jefferson kétszáz éven át befalazott párizsi pincéjét [l. A nagy borsvindli]. A két korszakalkotó borhamisító módszerében és a választott borvidékben azonban egyaránt alapvetően eltérő utat követett.

A Kurniawan-sztori még egészen friss, a letartóztatás alig néhány hónapos, hetente kerülnek napvilágra újabb részletek, az interjúk és beszámolók még fájó sebekben turkálnak. De ahogy a plágium és a paródia esetében is létezik egy olyan nagyvonalú megközelítés, amely a lopáson, az átverésen és a nevetségessé váláson felülemelkedve a hangsúlyt arra helyezi, hogy csak azt lopják, azt figurázzák ki, ami értékes, úgy itt is eljöhet az idő, amikor azt mondják, a Kurniawan-eset valójában a bordeaux-i hegemónia megroppanásának, Burgundia felemelkedésének látványos illusztrációja.

Nézzük a forgatókönyvet. Kínai siheder nagy szemüveggel, törékeny termettel, még törékenyebb anyukával Los Angelesben próbál szerencsét. Valami kis induló tőke csurrant valahonnan, és a távoli, mitikus sörmágnás apuka születésnapi buliján kirendeli az étterem legdrágább borát, egy Opus One-t. Ez a kaliforniai nagyágyú szíven találja az ekkor 25 éves Rudyt (eredeti nevén Zsen Vang Huang). Beleveti magát a borfolyóba, ott van minden jelentős kóstoló eseményen, kaliforniai borokkal kezdi, aztán meredek fejlődési pályát leírva Bordeaux érintésével Burgundiánál köt ki. Alig három évvel az éttermi megvilágosodás után ismerősei azt rebesgetik, hogy havi egymillió dollárt költ borokra, és aki bekerül a baráti körébe, azt mesés kincsekkel itatja. Két becenevet ragasztanak rá: van, aki Dr. Continak hívja (a Domaine Romanée-Conti nyomán), mások Mr. 47-nek az 1947-es évjárat iránti rajongása miatt. Nick est omen.

2004 októberében – ekkor már oszlopos tagja a nyugati parti borelitnek – barátaival négynapos bacchanáliát csapnak a los angeles-i Cru étteremben. A túra során fölelevenítik a bortörténelem néhány sorsfordító ütközetét: Mouton Rothschild 1945, Jaboulet Hermitage La Chapelle 1961, La Tâche 1971, Romanée-Conti 1964, Guigal Côte-Rôtie La Mouline 1978. A 250 ezer dolláros cechet Rudy állja. Jó volt a barátjának lenni.

Kölyökképű Rudy azonban nem csak a barátait és a bort szerette, hanem az üvegeket is. Meg a címkéket, kapszulákat és dugókat. És minden kis információmorzsát fölcsipegetett, amit mások a nagy burgundi borászatokról, évjáratokról, borokról elejtettek. A Cru-béli vacsorák után még az üres üvegeket is begyűjtötte – ahogy barátainak mondta: múzeum lesz a garázsában. Abban a garázsban, amit akkor még egy Bentley és egy Ferrari foglalt el.

Hogyan lett a kis Rudyból nagyherceg? A hivatalos változat szerint a kínai származású család Indonéziában élt, és a nagyvállalkozó apa halála után az idősebb fivérek havi egymillió dolláros ellátmányt ajánlottak az öccsüknek, hogy távol tartsák a családi vállalkozástól. Rudy ezt az apanázst itta és itatta el, de legalább mindenki jól érezte magát, és az üres üvegek sem vesztek kárba. Ma már sejthető, hogy az induló tőkét nem a család köhögte ki, és Rudy túlpörgésével jó néhány hitelintézet megégette magát.

Kurniawan kezdetben csak vett, idővel azonban el is adott. Nem csak etetett, hanem akasztott és kiemelt. 2006-ban egyetlen hétvégén 1700 tételt árvereztek el a Kurniawan „pincéből” 10,6 millió dollár értékben. A nagy sikerre való tekintettel kilenc hónappal később újráztak, és „A pince II” árverés 24,7 millió dollárt hozott Rudy és Kurniawan anyuka konyhájára.

Korszakváltás

A jelenség megértéséhez kissé hátrébb kell lépnünk. Burgundián kiigazodni soha nem volt egyszerű, és a XX. század nagy részében befektetési szempontból perifériának számított. Kiigazodni azért nem egyszerű, mert ezeregy dűlő neve szerepelhet a címkén (ráadásul mind franciául!), és a borászatok nevei gyakran nagyon hasonlóak. A 70-es és a 80-as évek kevés emlékezetes évjáratot produkáltak, Robert Parker, a befektetési iránytű kivonult Burgundiából, így aztán a hedonista és a spekulatív pénz is az áttekinthetőbb Bordeaux felé áramlott. A huszadik század utolsó évtizedétől a dolgok azonban alaposan megváltoztak. Egyrészt Clive Coates és Allen Meadows írásainak köszönhetően oszlani kezdett a fogyasztók fejében a köd, másrészt emelkedett a borok általános színvonala, még a nap is többet sütött. A századfordulóra a mindig is blue chip Romanée-Conti mellé vagy tucatnyi burgundi pincészet zárkózott fel. És az árak szárnyalni kezdtek. 1996-ban egy palack 1962-es DRC La Tâche kb. 400 dollárt ért, 2006-ban 13 ezret. 2002-ben egy 1945-ös DRC Romanée-Contiért 2600 dollárt kértek, 2011-ben ugyanez 124 ezer dollárt ért. Az utóbbi két év hong kongi árverései azt mutatják, hogy a piacot lendületben tartó az ázsiai elit figyelme Bordeaux után Burgundia felé kezd fordulni.

Egy lóvátevés anatómiája

Hogyan tudta egy a semmiből előbukkanó, félénk kamasznak látszó, távol-keleti fiatalember palira venni a legnagyobb gyűjtőket és szakértőket? Az indulás részleteit homály fedi. Sem a családi háttérről nincs megbízható információ, sem arról, hogy a kezdő tőke honnan származott. A sztori első hitelesnek tűnő eleme az, hogy Rudy Kurniawan 21 évesen kapta el a borvírust. Továbbá minden kommentátor és nyilatkozni hajlandó ismerős aláhúzza, hogy Rudy rendkívüli kóstolási képességekkel és ízmemóriával rendelkezik. A gazdagság aurájának megteremtéséhez szükséges kellékeken túl – öltözködés, órák, autók, fényűző vendéglátás – ez a tehetség döntő szerepet játszott abban, hogy ennyire rövid idő alatt sikerült bedolgoznia magát három hiperexkluzív los angeles-i kóstolókörbe (BurgWhores (BurgKurvák), Deaf, Dumb, and Blind (Se hall, se lát) és a Royal Order of the Purple Palate (A lila nyelv lovagrend)).

Borárverési tekintélyét azzal alapozta meg, hogy egyszer úgy licitált egy Sine Qua Non tételre (kultikus kaliforniai syrah), hogy a tárcsáját le sem engedte. Fénykorában olyan nagyságrendben vásárolt, hogy az önmagában elegendő volt az árakat fölhajtani. Aztán a csillagászati árú ritkaságokat nagyvonalúan szétlocsolta barátai körében. Ez a kör a legnagyobb (és legelvakultabb) gyűjtőkből állt, akik Rudyhoz hasonló büdzsével dolgoztak, és akiknek hiúságát piszkálta, hogy az új fiú a fejükre nőtt, irigységüket viszont tompította, hogy az indonéz wunderkind ennyire önzetlenül osztja meg velük a legdrágább burgundiakat. És hogy teljes legyen a kép, Rudy nem csak a gyűjtőket édesgette magához, hanem a szakértőket is. A legnagyobb skalp minden bizonnyal Allen Meadows-é volt, akinek Burghound című webzinje évek óta az elsőszámú tájékozódási pont a borvidéket illetően. Meadows számos Kurniawan-rendezte kóstolón vett részt, és az élményeit rendszeresen közzétette.

Kínában komoly piaca van a drága borok palackjainak. Nagyrészüket újratöltik valami olcsóbb borral, és eredetiként eladják a gazdag sznoboknak. Kurniawan ezt az egyszerű módszert fejlesztette tovább, és vitte majdnem tökélyre. A dolog talán úgy kezdődött, hogy az árveréseken vásárolt valóban értékes borokat barátaival közösen megitták, aztán Rudy a palackokat újratöltötte, és eredetiként eladta. Bár közmondásosan megbízhatatlan és szétszórt volt, arról soha nem feledkezett meg, hogy a bacchanáliák után a kiürült palackokat begyűjtse. A rendkívüli értéket képviselő eredeti borok nagy részét a potenciális vevőivel együtt itta meg, akik nagyvonalúsága miatt félistenként tekintettek rá, másrészt felébredt bennük a vágy, hogy maguk is vásároljanak ezekből a borokból. És egy idő után Rudy erre nagyvonalúan lehetőséget biztosított.

A lelkiismeretes csaló az újratöltést megoldhatja úgy is, hogy a nagy évjáratok kevésbé nagy szomszédaiból vásárol töredékáron, és azokat keveri össze. De történhet úgy is – Kurniawan ezt a módszert bizonyítottan alkalmazta -, hogy nagy kereskedőházak évtizedes beragadt készleteiből vásárol harmadrangú borokat, és ezekkel tölti föl az üres palackokat. A többévtizedesnek állított hamisítványok hitelesként való elpasszolását nagyban segítette, hogy akár csak 3-4 évtizeddel ezelőtt is a burgundi borokat messze nem tartották olyan nagy becsben, mint ma, így a termelők (vagy kereskedők – kevés termelő palackozott) nem sok figyelmet fordítottak a külsőségekre. A következetlenség, az ügyetlenség, az összevisszaság szinte természetesnek mondható a palackozás, a címkézés, a dugózás terén. Amikor Kurniawan a hamisított palackokat árverésre bocsátotta (sokszor mások neve alatt), akkor előtte rendszeresen beetetett: vagyis bemutatót tartott eredeti palackokkal. Egy idő után azonban lanyhult az ébersége, és így gyanús palackok is keveredtek a vitán felüliek közé, másrészt a vevők elkezdték kibontani az árverésen vásárolt palackokat, és egyre nagyobb arányban találtak gyenge minőségű, a feltüntetett évjáratnál jóval fiatalabbnak tűnő, vagy egyszerűen nem is pinot noirnak ható borokat.

A gyanú

Rudy fénykora 2006-ra tehető. Ebben az évben két Acker Merrall-árverésen – amelyek az egyszerűségében is fellengzős “the Cellar” és “the Cellar II” néven futottak – 35,3 millió dollár értékben adott el borokat. A gyanakvóbb természetű borgyűjtők némelyikének ekkorra már szöget ütött a fejében, hogy a korábban elvétve és egyesével felbukkanó ritkaságokból hogyan kerülhetett elő hirtelen több kartonnyi.

Az egyik vezérürü, Don Stott össze is állított a Kurniawan portfólióból származó Roumier palackokból egy nagyobb kóstolósort, ami alkalmas lehetett a gyanú igazolására. Az eseményre 2007 januárjában került sor, és meghívták Christophe Roumier-t, illetve Allen Meadows-t. A 15 Roumier-palackból 11 származott a „Cellar” árverésekből. A Kurniawan-féle tizenegyből három egyértelműen eredeti volt, hat egyértelműen hamisítvány, egy dugós, és maradt egy, amiről nem tudták pontosan eldönteni, hogy hamisítvány-e. A hamisítványok közül három szinte biztosan nem pinot noirból készült. Az egyértelmű következtetések levonását megnehezítette, hogy az eredetinek ítélt palackok ugyanúgy néztek ki, mint a hamisítványok: a címkék meghökkentően makulátlannak tűntek a borok korához képest. A hivatalos magyarázat erre az volt, hogy a borokat kezdettől fogva a Párizs melletti Nicolas pincében tárolták, és mivel idővel a címkék tönkrementek, újakkal kellett pótolni.

Még ugyanabban az évben egy másik burgundista frakció is szétlövést rendezett. Ők Romanée-Contikat kóstoltak a Per Se étteremben New Yorkban. Kurniawan is jelen volt, és több saját palackkal járult hozzá a mezőnyhöz. A Romanée-Conti társigazgatója, Aubert de Villaine szintén megtisztelte az eseményt, és egyetlen palack eredetiségét sem vonta kétségbe. Kurniawan a kóstoló végén kérte, hogy az általa vitt palackokat küldjék el a címére, aztán mivel késlekedtek, többször is üzent az est szervezőjének, hogy iparkodjanak. A Cru étterem személyzetét is folyamatosan üzenetekkel bombázta, ha késtek az üres üvegekkel, mígnem a Cru vezetősége 2007-ben úgy döntött, hogy a ritka borok palackjait a jövőben bezúzzák a kóstolók után.

A bukás

A bukáshoz vezető fatális hibáról a legpontosabb beszámolót Doug Barzelay, egy new yorki ügyvéd írta meg, aki a kurniawani szélesebb borbaráti kör tagjaként maga is megpörkölődött, és aztán kulcsszerepet vállalt a csalás leleplezésében. A végkifejlet azzal kezdődött, hogy Barzelay átböngészte a 2008 áprilisi Acker árverés katalógusát, amiben Kurniawan egyik barátjának neve alatt egyértelműen Kurniawantól származó borok szerepeltek. Ismét felbukkantak a korábban már gyanúba keveredett Roumier tételek. Újdonságnak számítottak viszont az ötven évesnél is idősebb Ponsot-k, makulátlan címkékkel, hibásan feltüntetett “Vieilles Vignes” megjelölésekkel. De a fő meglepetést a tucatnyi régi Ponsot Clos St. Denis jelentette (1945-1971), mivel Barzelay addig nem tudott 1985-ösnél korábbi évjáratok létezéséről. Utánanézett a dolognak, és kiderült, hogy nem véletlenül: a család csak az 1980-as évek elején egyezett meg a földterület tulajdonosaival a szőlő bérbevételéről. A következő verifikációs állomás Allen Meadows volt, aki Barzelay érdeklődésére elmondta, hogy ő néhány nappal korábban az aukció előbemutatóján már kóstolta a kimérák egyikét, és neki is gyanús volt. Végül közösen kapcsolatba léptek Laurent Ponsot-val, akit teljesen ledöbbentett a hír, és egyértelműen leszögezte, hogy 1982 előtt a családja nem készített Clos St. Denis-t. Ponsot az aukciós katalógus áttanulmányozása után azt mondta, hogy a többi a nevük alatt futó bor is hamisítvány. Ekkor a nyomozó brigád értesítette az árverést vezető John Kapont, hogy nem létező borok értékesítésére készülnek. Kapon kelletlenül ugyan, de megígérte, hogy törli a listáról a gyanús borokat. Közben azonban Laurent Ponsot úgy döntött, hogy biztos, ami biztos, ő is elmegy az árverésre.

Este az árverésén Kapon állta a szavát, és a közönség nagy felháborodására bejelentette, hogy a birtok kérésére a Ponsot-borokat visszavonták. Másnap Ponsot, Barzelay, Kapon és Kurniawan együtt ebédeltek. Ponsot megkérdezte Kurniawant, hogy kitől vásárolta az inkriminált palackokat. Rudy azt válaszolta, hogy mivel több millió dollár értékben vásárolt borokat az elmúlt néhány évben, nem emlékszik mindenre pontosan, de ha hazaért, megnézi a feljegyzéseit. A válaszra végül hónapokat kellett várni, és a két megadott indonéz telefonszám és név teljesen használhatatlannak bizonyult.

Az ebéd végén Rudy félrevonta Barzelay-t, és feltett egy olyan kérdést, ami Barzelay számára mindent világossá tett. Azt kérdezte, hogy vajon emlékszik-e arra, hogy évekkel korábban Barzelay egyik barátjával, Don Stottal versenyt licitálva milyen bort vett meg. Barzelay emlékezett: egy 1947-es Ponsot Clos St. Denis-t. Hát akkor ez nem azt jelenti, hogy már 47-ben is készült Ponsot Clos St. Denis? Nos, nem. Ez a Ponsot ugyanis nem az a Ponsot volt, igaz, a katalógusban csak a családnév szerepelt (egy négociant hozott így forgalomba régebbi tételeket, a felesége Christine Ponsot nevét felhasználva). Ezúttal Rudy is eltévedt a burgundi útvesztőben.

Miután a Ponsot-esettel több cikk is foglalkozott, Rudy eltűnt a színről. De már késő volt. Bill Koch, aki Hardy Rodenstockot is beperelte, feljelentette csalás miatt. Az FBI 2009-ben kezedtt nyomozni az illegális bevándorló Zsen Vang Huang után, és 2012 március 8-án tartóztatták le. Rudy pizsamában nyitott ajtót, rajta kívül csak idős édesanyja tartózkodott a házban. A házkutatás során több ezer drága bor címkéjét találták meg (többek között 1950-es Pétrust, 1947-es Lafleurt, Lafite-ot és Romanée-Contit). És minden egyebet, ami a hamisításhoz kell: régi és új dugókat, ónkapszulákat, viaszt, pecséteket évszámokkal és birtoknevekkel. A műhelyben már olyan szenzációs ritkaságok voltak betárazva, mint az 1899-es és 1900-as Latour vagy az 1992-es Screaming Eagle. Végül találtak olcsó kaliforniai borokat is, amelyekre Rudy filccel fölírta azoknak a ritkaságoknak a nevét, amit majd meg kell személyesíteniük. Néhány értékes palack még a konyhában ázott, hogy a címkéket majd újrahasznosíthassa.

Rudy bűnösségéhez aligha férhet kétség, de a legtöbben úgy vélik, hogy mindezt egyedül nem tudta volna véghezvinni. Nehéz pl. elhinni, hogy az Acker aukciós háznál minimum ne sejtették volna, hogy Kurniawan újrahasznosítással foglalkozik. És sokan azt is kétségbe vonják, hogy Kurniawan önerőből, mentor nélkül ilyen rövid idő alatt ilyen messzire juthatott volna a szövevényes burgundi viszonyok kiismerésében.

Vissza a feladónak

Ha valaki novellát szeretne kerekíteni a történtekből, a keretet készen kapná. A borvilág évek óta az ázsiai (fokozódó mértékben kínai) pénzarisztokrácia borőrületétől hangos. A számolatlanul röpködő milliókon túl, hálás téma a kínai új gazdagok borműveletlenségének, kivagyiságának, hiszékenységének ecsetelése. Most egy kínai mutatta meg, hogy mindez Amerikában is bőven terem, és kellő agyafurtsággal ki is aknázható. A sors különös fintora, hogy a nagy kínai szélhámos szélhámosságának levét nagyrészt kínaiak fogják meginni. Talán több ezer palacknyi hamis burgundi pihen az amerikai borgyűjtők pincéiben, akik a kár csökkentése és a szégyen enyhítése érdekében már bizonyára keresik az újraértékesítés csatornáit. És nincs még egy hely, ahol olyan bőséggel áramlana a cash és a trófeavadászok olyan könnyen megvezethetőek volnának, mint Hong Kongban és Shanghajban.

Felhasznált szakirodalom:

  • Steinberger, Michael: A Vintage Crime (In: Vanity Fair, 2012. július)
  • Wallace, Benjamin: Chateau Sucker (In: New York Magazine, 2012. május)
  • Barzelay, Doug: The Rise and Fall of a Wine Counterfeiter (oldvinenotes.com)
  • Brown, Corie: $75,000 a case? He’s buying (In: Los Angeles Times, 2006. december)

Válasz