A leforrázott búvár – érett rioják

Amióta az első Búvár zsebkönyveket megkaptam, bennem mindig nagy lángon lobogott a gyűjtőszenvedély. Hatéves korom óta katalogizálok, rangsorokat állítok fel, mérlegelem az elérhetőséget, és persze álmodozom arról, hogy milyen lenne, ha az elérhetetlen is az enyém lenne. A borokat, sajnos, úgy gyűjtöm, hogy nem keletkezik látható gyűjtemény, de katalógus az van, sőt, nyilvános, és valamilyen szinten ez az én Búvár zsebkönyvem.

A választás majdnem olyan fontos, mint maga a birtoklás és az élmény. Az álmodozás és a vágyakozás intenzitása persze tévutakra viheti az embert. Lehet, hogy az érzékszervi élményt túlságosan is felfűti, magyarán belelátok valamit, amit valójában nem tapasztalok. És van ennek egy fordított változata is, ami talán gyakoribb, túl nagy lesz a várakozás, ez pedig könnyen csalódáshoz vezethet. Pozitív élmény általában akkor születik, ha a kíváncsiság erős, megvan a vágy, de nem csap át vak szerelembe. Ilyenkor az ember jó befogadóként viselkedik, figyel, mérlegel, értékel és örül, amennyiben van minek örülni.

Mivel a borok nagy részét hallomás alapján vásároljuk – azaz mások véleményére alapozva -, folyton arra kényszerülünk, hogy a sorok között olvassunk. Én a megfelelő bor kiválasztásának két alapvető stratégiáját ismerem: az egyik a „vakteszten versenygyőztes”, a másik a „hagyományos nagy név”. Egyik sem mentes a buktatóktól.

Tizenöt év alatt legalább száz vakteszt eredményét tanulmányoztam, és az a tapasztalatom, hogy a győztes szinte mindig meglepetés. Ez két dolgot jelenthet. A jobbik verzió az, hogy van egy kiemelkedően tehetséges ifjú borász, akinek a neve még nem ismert, de az lesz, van egy új borászat vagy egy megújult borászat, ahol remekül dolgoznak, de erről még kevesen tudnak. Vagyis van egy bor, ami már a legjobbak közé tartozik, az elismerés azonban még fáziskésésben van. A nem neves borász(at)tól származó kiemelkedő bor felfedezésének és gyors felemelkedésének talán a vakteszt az egyetlen releváns módja.

A másik stratégia hagyományos nagy nevekre hagyatkozni. A nagynévséget a kollektív bölcsesség szüli. Nem egy kiugró siker eredménye, hanem számtalan tapasztalat összegzése, fogyasztók és kritikusok időben is széles sávot lefedő elégedettségének kifejeződése.

Az első megközelítésnek az a buktatója, hogy a versenyeken túl gyakran kóstolnak kapkodva, figyelmetlenül, fáradtan, fásultan. Ilyenkor csak az erős ingerek tudnak érvényesülni. Az olyan borok, amelyek klasszikus eleganciát, csendes nyugalmat sugároznak, ne adj’ isten lassan nyílnak meg, elvesznek a hangzavarban. Slágert lehet csupán a refrén alapján is választani, de az összetettebb, kifinomultabb szerkezetű, nem egyetlen poénra kihegyezett kompozíciók megismeréséhez és méltányolásához idő kell.

A második megközelítésnek az a buktatója – túl azon, hogy a nagy neveket drágán adják -, hogy a hírnév nemcsak lassan épül, de lassan is kopik. A kritikai recepciónak nagy a tehetetlensége, mire az erózió pontszámokban is kifejeződik, addigra a partszakasz egy része már eltűnt a tengerben. Újabb csapda, hogy a nagy nevek megfizethető borai gyakran csak a nevükből élnek, vagyis jellegtelen, igénytelen borok vásárolt szőlőből, amiket a gumigerincű kritikusok kötelességtudóan felpontoznak.

Van persze egy harmadik stratégia is, és ez a leginkább eredményre vezető, de ezen nincs mit ragozni: a kedvenc borászatunktól vásárolunk.

A most következő párost egy zoomos kóstolóhoz szereztük be, a felelősség hivatalosan az enyém. A védőbeszédemben azért a sár egy részét az életvitelszerűen borkritikát írókra tolnám. A gondolatmenet nagyjából a következő volt. Szeretem az érett borokat, szeretem Rioját, szeretem a hagyományos stílust. Mi rossz történhet, ha választok két varacskos, loncsos rioja reservát a balzsamecetes, umamis, pikáns fajtából? Ráadásul, olyan pincéktől, amelyeket jól ismerek, olyan borokat, amelyek kiemelkedően magas pontszámokat kaptak.

Az ultraortodox rioja-stílus két zászlóvivője és veteránja a Lopez de Heredia és a Rioja Alta. Ezek a pincék alig látszanak ki a patina alól. A Viña Bosconia, a Lopez de Heredia egyik dűlőválogatása, a Bodegas Hermanos Peciña pedig a Rioja Alta tékozló tanítványa: a pince alapítója két évtizeden át a Rioja Alta főszőlésze volt, a know-how-t tőlük hozta.

A velünk élő történelem – Lopez de Heredia (fotó: http://thecardinalscellar.com)

Viña Bosconia Reserva 2008

James Suckling 94 pont:

„Az érett gyümölcs mellé balzsamecetes és elegáns fás jegyek társulnak. Száraz sajt és érett gyümölcs is. Közepes test integrált, csiszolt és finom tanninnal. A lecsengés perceken át tart. Szép, hagyományos bor, mint mindig.”

Tim Atkin 96 pont:

“A Bosconia szőlői déli fekvésűek, a bor gyümölcsösen édes még egy ilyen nagyon hűvös, atlanti évjáratban is. A tempranillo mellett 20 százalék garnachát, gracianót és mazuelót tartalmaz. Kedvesen könnyed, hagyományos rioja reserva, ami teljesen az erjedési és az érlelési aromákról szól, és nem a hordóról. Pikáns, kifinomult és zamatos, erdei szamócával, dohánnyal és avarral.”

Wine Advocate 93 pont:

„Sokkal kevésbé érett, mint a 2009-es, és vannak benne zöldes jegyek; zárkózottabb és szigorúbb, öt év hordós és legalább öt éves palackos érlelés után sincs még kész. 80% Tempranillo, 15% Garnacha, a maradékon Graciano és Mazuelo osztozik. Közepes test, kissé poros tannin. Szöges ellentéte a 2009-esnek, és szerintem a kettőnek a keveréke jobb lett volna, mint amilyenek külön-külön. Hideg és rideg évjárata ez a Bosconiának.”

És mit tapasztaltunk mi?

Hát, hogy savanyú. A fenti kóstolási jegyzetekből mindenki összeollózhat egy neki tetsző változatot, de a mi megközelítésünkben van egy mozzanat, ami feleslegessé teszi a részletes elemzést. Számomra érthetetlen, hogy egyedül a Wine Advocate kritikusa utal arra, hogy éretlen szőlő is került bele, és még így is 93 pontot ad rá. Egy héten át próbáltuk legyűrni (ez alatt egyébként semmit nem változott), végül elfőztük. Valóban hideg és rideg.

3-4 pont és 22.45 euró.

Bodegas Hermanos Peciña Rioja Gran Reserva 2009

Az alapító Pedro Peciña 20 éven át a Rioja Alta főszőlésze volt, 1992-ben alapította meg saját pincéjét. Teljesen hagyományos riojai módszerekkel dolgozik: hosszú hordós érlelés (amerikai tölgy), kézi fejtés (ennek nagy feneket kerítenek).

Wine Advocate 94 pont:

„Ez a Gran Reserva negyedik évjárata, korábban csak 1998-ban, 2001-ben és 2003-ban készült. A tempranillón kívül 3% garnacha és 2% graciano, a tőkék 50 évesek. 4 évet töltött amerikai tölgy hordóban és évente kétszer kézzel fejtették. Az illat a 2009-es Reservára emlékeztet, de ez nyitottabb, aromatikusabb, részletekben gazdagabb. Kóstolva is összetettebb és kifinomultabb, ezért jóval élvezetesebb is, csiszolt tanninnal és hosszú lecsengéssel. Nem egy könnyed bor, de nem is terheli túl az érzékeinket. Nagyszerű, klasszikus Gran Reserva. 15,000 palackot töltöttek le 2013 szeptemberében.”

És mit tapasztaltunk mi?

Ha lenne kedvem viccelődni, azt mondanám, hogy az adatlapról minden leolvasható. Érezni azt, hogy 4 évet töltött amerikai tölgyben? Igen. Érezni azt, hogy 2009 forró év volt? Igen. Érezni azt, hogy a hagyományos fejtés oxidációval jár? Igen. Érezni azt, hogy 11 éves? Nem egészen, és nem úgy, ahogyan szeretném. Azt ugyan nem állítom, hogy rángatja az istrángot, de az műfaji hiba is lenne, ettől függetlenül akármeddig is elgurulhat ez a szekér, csak éppen sem a vezetési élmény, sem a táj nem ígér különleges élményt. Hiába a (közepesen) nagy név, a rokonszenves ortodoxia, a korral építkező komplexitás tekintetében ez a bor csupán átlagos. Az elvárható riojai minimumot hozza, ami amúgy nem kevés, de semmi pluszt. Édes tónusú, száraz bor, az egyensúly megvan, igaz, alacsony energiaszinten, nem vastag, nem nehéz, nem koncentrált, ízben tetszetősen málnás, epres, konyakmeggyes. Illatban a balzsamecet és a csokipasztilla inkább sablon, mint megjegyzésre méltó páros. Összességében kellemes, kedves bor, de a borászat és a gran reserva kategória vonzerejét számomra erodálta.

6 pont és 22.50 euró.

Mi a tanulság? Hagyományból is megárt a sok. Legalábbis Riojában, legalábbis nekem.

Válasz