Messziről jött szájak

Andrew Jefford különös figura. Egy lelkész elsőszülött fia és könyörtelen fűzfapoéta. Ugyanakkor a Decanter World Wine Awards versenyigazgatója, a címhez méltó tapasztalattal, továbbá lankadatlan rovatgazda, akin nem fog a fásulás.

Amiről a továbbiakban szó esik, szóra alig érdemes. Én mégis felkaptam a fejem, egyrészt mert Jeffordon kívül nem sok figyelemre méltó boríró maradt, másrészt, mindig is izgatott, hogy azok, akiknek a szájízét egészen más borok formálták, milyennek találnak egy kékfrankost, furmintot vagy olaszrizlinget.

Jefford a 2021. februári Decanterben „How did a couple from county Mayo in Ireland pull this off?” címmel írt cikket egy ír házaspárról és a Kelet-Szlovéniában készített boraikról. Kog légvonalban kb. 30 kilométerre fekszik Csörnyeföldtől, a néhai Bussay László birodalmától. Három bort kapott tőlük – olaszrizling, furmint, kékfrankos -, címlapsztori nem kerekedett belőle, a jó emberek az isten háta mögötti zugokban is jó borokat készítenek soha-nem-hallott fajtákból témát variálja. Nagy sztori abból sem lesz, amit én kerekítek belőle.

Meglepő módon, az olaszrizling nem új felfedezés számára, sőt, ez volt az első bor, amit névről ismert. A 90-es évek elején Jefford lelkész apja jugoszláv Laški Rieslinggel szokta a vendégeket kínálni: „egy pohár jó kis, ropogós, száraz fehér bor”. A gyülekezet tagjai azonban valószínűleg azért szerették, mert inkább lágy volt, mint ropogós, és inkább telt, mint száraz. Jefford és a testvérei pedig azért szerették, mert kuncogni lehetett tőle. Később aztán megtanulta, hogy a welschrieslingből szélesen áradó édesborok készülnek Ausztriában, a horvát graševinából pedig a termőhelyet tükrözni képes, strukturált, mezei virágos száraz borok. (Nekem máig fáj, hogy a mérvadónak tekintett Jancis Robinson-féle borenciklopédiában az olaszrizlinget/welschrieslinget a ‘g’ betű alatt kell keresni. A graševina azzal az érveléssel lett egyenlők között az első, hogy Horvátország (vagy környéke) lehet a fajta őshazája és a többi elnevezés félrevezető, hiszen sem nem riesling, sem nem olasz.)

A Roka csavarzáras olaszrizlingje, a ’Laški Kog’ Jefford számára a fajta új arcát mutatja: karcsú, kristálytiszta, lendületes, koncentrált és zsibongóan életteli. „Kóstoltam én már valaha ilyen jó Laškit?”, teszi fel magának a kérdést, és így folytatja: „robbanékony, gyümölcsös savak (…) szokatlan módon egyszerre roppanós, telt és puha”.

A száraz furmint, Jefford szerint, gyakran szigorú és zárkózott, a Rokáé azonban gazdag, rágós, mély, szinte sós, száraz, mégis szaftos, mintha az elzászi borász virtuóz, Olivier Humbrecht vette volna kezelésbe.

A kékfrankos, saját bevallása szerint, soha nem tartozott a kedvencei közé, de a Rokáé vonzóan robbanékony, pikáns rebarbara, som és szilva ízekkel, szinte tanninmentes, mégis elég energikus ahhoz, hogy ez a kép jusson róla eszébe: „acél és növényi nedv motor mozgatja a gyümölcs karosszériát”. (Poéták és műfordítók, ti hogyan törnétek ebbe bele a bicskátokat: „energetic enough to suggest a mixture of steel and plant sap powering the fruits”?)

Olvasás közben óhatatlanul méricskéltem, próbáltam eldönteni, hogy ezek a leírások fedésbe hozhatóak-e az én olaszrizling, furmint és kékfrankos képe(i)mmel. Végül is, igen. Az első csopaki olaszrizlingekre emlékeztet, a második somlói furmintokra, a harmadik burgenlandi kékfrankosokra. So far, so good, ahogy a gyüttment borászok mondják Slovenska Štajerskában.

Megnéztem a Roka borokat készítő Cabot házaspár honlapját, és túl azon, hogy találtam egy hangulatos videót a tájról, belebotlottam egy másik költő, Tamlyn Currin „kritikáiba” (néhány éve Jancis Robinson Kelet-Európa referense). Ő ilyennek látta a 2018-as Roka Furmintot:

„Mély körte és zöld ringló illat, érintésnyi vattacukorral – nagyon furmint. Akácvirág. Az első korty után libabőrös lett a hátam. Rózsaszín grapefruit krém, menta, lime-os direktség. A száj minden szegletét kitölti. Neked feszül. Lime-héj olaj és tengeri kömény. Annyira bizsergető, közvetlen, eleven, élénken ragyogó mineralitás, ami egyszerre sav és aroma és struktúra, ugyanakkor egy gerinc, egy fénynyaláb, egy ezüst nyílvessző – hosszú és átvág a széles kortyon. Hajnali fény és alkonyati fény egyszerre. Mintha pislákolna a szájban. Intenzíven szomjoltó. Taftra, brokátra emlékeztető textúra, szemcsés körtehéj. Boldog, nagyvonalú bor. Az az elképesztő benne, hogy minél jobban felmelegszik, annál sósabb, vastagabb és mélyebb lesz (10 ˚C-os hőmérséklettől 20 ˚C-ig kóstoltuk és az első kortytól az utolsóig gyönyörű volt). Fájdalmasan hosszú lecsengés. Hegedűszóló egy hegytetőn.” 

Valószínűleg nem sikerült minden finom rezdülést visszaadnom, de azért ebből a nyersfordításból is érezhető, hogy Currin nem a haikuk felől közelít a kóstolási jegyzethez. Van némi rutinom a szóvirágtalanításban, mégsem tudnám megmondani, hogy akkor ez a bor vajon savhangsúlyos, csak ezt éppen bárdolatlanság lenne vendégségben nyíltan kimondani. (Amikor én két hete egy furmintról azt írtam, hogy „a savak néhány korty után elkezdik tologatni a bútorokat a gyomromban”, akkor Currin azt írta volna, hogy „ahogy a rózsásujjú hajnal oszlatja a ködöt, számban úgy hasítja szét a sav ezüst nyílvesszője a brokát extraktot”?)

Nehéz műfaj ez. Homályos, amit érzünk. Homályos, amit mondunk. Ennél már csak annak lehet nehezebb dolga, aki rajtunk keresztül szeretne a borokon eligazodni.

(Ha már nekem nem jutott eszembe frappánsabb konklúzió, idelinkelem Albert gazda és Bob vitairatát a messziről jött szájakról: Idegen szájak és A mindenséggel mérd magad. Ezen a kérdésen máig el tudok rágódni.)

[A kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Andrew_Jefford]

Válasz