Innen már érdemes visszaszámlálni. És ezt valószínűleg rendszerint meg is teszik. Amíg a 100 távoli cél, addig könnyű a 95 pontokkal dobálózni. Amikor a 100 szórványos észlelésből átmegy rendszeresen fészkelőbe, akkor a megkülönböztetés igénye erősebbé, a besorolás pontosabbá válik. Ahol a 98 és a 99 nem légüres tér, hanem sűrűn lakott kolónia, ahol a 100 pontos nem képzelt lény, hanem kézzel fogható, polcról leemelhető, ott a nagyon jó és a tökéletes között szélesre nyílik az olló. Ami más populációkban következmények nélkül kiosztott 93, azt itt több tucat 94-es és 95-ös nyomja lefelé. Ezt okoskodtam ki a chateauneuf-du-pape kóstolónk lecsengéseként.
A fő tanulság, hogy a jó chateauneuf nagyon jó, de tartozom még egy rövid kitérővel. A mi mezőnyünk egyik borát végig abban a hitben kóstoltam, hogy 100 pontos. Pontosítok, kóstolás közben azt mondtam, hogy ez szerintem tökéletes, az én skálámon elfogytak a rovátkák. Ezen a ponton valaki a társaságból keresett, kattintott, és azt mondta, hogy ez egy Robert Parker 100 pontos. Elégedetten dőltünk hátra, elégedettek voltunk a világgal, magunkkal, másokkal, a borokkal, a világhálóval és a világkereskedelemmel. És aztán még három napon át, amikor a maradékból egy-egy féldecit újra próbára tettem, ugyanaz az érzés kerített a hatalmába: nincs ezen mit méricskélni, örülni kell neki és a memóriába példaként bevésni. Csak a poszt utómunkálatai során derült ki, hogy félresiklott a guglizás: mi nem a 100 pontos Vieilles Vignes-t kóstoltuk a Janasse-tól, hanem a 94 pontos „alapot”. Ettől az élmény nem lett kevesebb, a skálám sem hosszabb, viszont előállt az apropó az első bekezdés megírására.
A kóstolás előtt a házigazda rám osztotta a logikai sorrend kialakításának felelősségteljes feladatát. Kóstolás nélkül ez reménytelennek látszott, nagy és még nagyobb nevek, csúcs- és padlóévjáratok váltakoztak egymással minden rendszer nélkül. Az előkóstolás végére ezt sakkoztam ki:
Montirius „Terre des Aînés” Gigondas 2013
Régi kedvenc egy nehéz évből. 70 pluszos tőkék, 80 százalék grenache, 20 mourvedre. Nem rossz, de ebben a sorban tényleg csak belövésre alkalmas. A visszakóstolások során is egyértelműen érződött, hogy került bele éretlen szőlő, és az érettségnek ebben a karneváli forgatagában csikorgó disszonanciaként hatott a savanya. 5 pont körül lehet.
Santa Duc „Les Saintes Vierges” Chateauneuf-du-Pape 2014
Nem tudtam úrrá lenni a csábításon, hogy összeeszkábáljak egy otromba szóviccet, amely a hazug ember és a brettes Santa Duc üldözésének esélyeit hasonlítja össze. Talán ha csak ebben a lapraszerelt változatban írom le, nem kerülök azonnal pokolra. Szóval, bár nagy Santa Duc-rajongó vagyok, ez átlépte a vérvörös küszöböt. Amúgy jó bor lett volna, de minek méricskélni minden szippantásnál, hogy ez még belefér-e a fűszer kategóriába vagy már ordas istálló, amikor mellette tülekednek a tökéletesközeli borok. Kár érte (és bennünket is).
Clos du Caillou “Reserve” Chateauneuf-du-Pape 2014
Kedvenc pincénk csúcsmodellje egy hátrányos helyzetű évjáratból. Nem csinálnék nagy ügyet a valamivel kevesebb, de még mindig jóval több napfényből, ha a Reserve nem arról volna nevezetes, hogy mourvedre a gerince. Márpedig az nagyon kívánja a napot. Nem tudom, hogyan csinálták, de a Reserve 2014-ben is kiemelkedő bor, intenzív, élénk, elegáns, izgalmas. A hordó – feltételezem – itt könnyebben érvényesül, mint izmosabb évjáratokban, viszont a sav minősége, az egyensúly kifogástalan. Erős 8 pont, súlyos 100 euró.
(A Wine Advocate félig hordóminta kóstolásának eredményei általában fejcsóválást váltanak ki belőlem, de ezúttal egy húron pendülünk: „A candidate for the wine of the vintage, the 2014 Châteauneuf du Pape La Reserve is the classic 60/40 split of Grenache and Mourvèdre raised in demi-muids. It’s a more streamlined, elegant version of the cuvée, yet like the Les Quartz, has real density, as well as perfectly ripe tannin, tons of strawberry, vanilla and creamy licorice aroma and flavors, as well as a great finish.”)
Pierre Usseglio Chateauneuf-du-Pape 2008
Figyelembe véve, hogy Matt Walls, a Decanter körzeti megbízottja szerint 2001 éppen jó korban van a fogyasztáshoz, nem annyira meglepő, hogy a 2008-as Usseglio csak érett, nem fáradt. Ám ha azt is figyelembe vesszük, hogy 2008 az elmúlt húsz év leggyengébb évjárata volt (holtversenyben), akkor az állóképessége legalább annyira meghökkentő, mint amennyire mellbevágó az alkoholszint. Ebbe a borba belepakolták a két special cuvée alapanyagát is, és így bombázó lett. Valószínű, hogy a 2009-es alkoholja és alkoholédessége engem már letaglózna.
Sokszor próbálkoztam már azzal, hogy az érett borok jellegét megragadjam, és három olyan metafora van, amihez mindig visszatérek. Az egyik, hogy a fiatalon hektikus, széttartó energiák összerendeződnek, a vektorok egy irányba állnak. Ennek más közegbe helyezett variációja, hogy a próbák során a zenekari szólamok szinkronba és összhangba kerülnek, a dallamok és a zenei szándékok kontúrosan kirajzolódnak. A harmadik metafora földhözragadtabb, gyomorközelibb: összeérik, mint a székely káposzta. Szóval, ezzel a borral ez történhetett. Imádtam az első kortytól az utolsóig.
9 pont. Kései utódja, kiemelkedő évjáratból, 35 euró.
Domaine Janasse Chateauneuf-du-Pape 2010
2010 tökéletes évjárat volt és ez egy tökéletes bor. Ha a fantáziámat elengedem, talán el tudom képzelni, hogy létezik ennél komplexebb tökéletes is. De saját borértésem szintjén nincs jogosítványom és nincsenek eszközeim arra, hogy kritikával illessem. Szerkezetileg hibátlan. Mondanám, hogy kerek, de hát gömbölyű, hiszen a gömb a legtökéletesebb forma. Nem akarok elveszni az aromák labirintusában, inkább ideollózom Borges gömbelméleti értekezésének két passzusát:
A Krisztus előtti hatodik században egy kolophóni rapszódosz, Xenophanész megcsömörlött a homéroszi költészettől, amelyet eladdig városról városra járván dalolt, ostorozni kezdte azokat a költőket, akik emberi tulajdonságokkal ruházták föl az isteneket, majd azt hirdette a görögöknek, hogy egy az Isten: egy örök életű gömb. Platón Timaiosz-ában azt olvassuk, hogy a gömb a legtökéletesebb és legegységesebb forma, mert felületének minden pontja egyforma távolságra van a közepétől; Olof Gigon szerint Xenophanész is hasonló érvre támaszkodott; azért volt gömb alakú az ő Istene, mert ez a legjobb – vagyis a legkevésbé rossz – forma az istenség megjelenítésére. Negyven évvel később Parmenidész ugyanezt a képet használta (“a Létező egy olyan jól formált gömbhöz hasonló, amelynek a középpontjából állandó erő hat minden irányba”) (…) talán az ugyancsak Triszmegisztosznak tulajdonított Asclepius című traktátusban akadt rá a XII. század végén egy francia teológus – Alain de Lille, azaz Alanus de Insulis – a következő formulára, amely az eljövendő korokban sem merülhet feledésbe: “Isten egy olyan szellemi gömb, melynek középpontja egyszerre van mindenütt, a kerülete pedig sehol sincs.”
És akkor vissza a földre, a piszkos anyagiakhoz: ez is a miénk lehet 35 euróért egy jó évjáratból. Okos befektetésnek tűnik, igaz, hogy a futamidő hosszú, a 2018-assal is érdemes lehet az évtized végét kivárni.
Vieux Telegraphe „La Crau” Chateauneuf-du-Pape 2012
Nem ez a híre a Vieux Telegraphe boroknak, de a 2012-es La Crau nekünk jutott palackja maga volt a folyékony bársony. Ebben a megfogalmazásban, tömörítve és kódolva, a kritika is benne rejlik: édes, érett, elomló, hedonikus, ám hiányzik belőle a rejtvény, a feladat, a csattanó, a kaland. Szép az első korty és szép az utolsó, nincsen közte utazás, döccenők vagy meglepetések, még egy crescendo sem. Dorombol és törleszkedik. 8 pont és nem olcsó.
Clos du Caillou “Quartz” Cotes-du-Rhone 2017
Ez csak egy cotes-du-rhone, de annak túlteljesítő. Mély, dús illat, kékbogyósok dögivel, orvosi pemetefűcukorka és a kötelező garrigue fűszercsokor. Krémes, koncentrált. Ebben a pedigrés mezőnyben kissé babahájasnak tűnt, a korty magja nem olyan definiált és tiszta, mint a legjobbak esetében. 7 pont és 20 euróért alkalmi vétel.
Clos du Caillou “Quartz” Chateauneuf-du-Pape 2017
Kóstoltuk ezt már korábban, így a lustaságnak engedve bemásolom a mostanival megegyező első benyomást. “A Clos du Caillou első generációs szerelmem, és bár rajongásom nem kritikátlan, ma is megdobban a szívem, amikor meglátom a jellegzetes címkét. A csalódás esélyét két tényező is növelte: az „évszázad évjárata” 2016 helyett, ez már a forró 2017, ami nemcsak populárisabb és kevésbé komplex borokat adott, de értelemszerűen egy évvel fiatalabb is. Négyen kóstoltunk, hármunkban szó bennszakadt, hang fennakadt, negyedikünk azt mondta, neki ez kissé túl sok. A túl sok kifejtése elmaradt, hármunk ámulata viszont minden korttyal nőtt. Az a típusú bor, ahol minden a helyén van. Ilyen fiatalon is harmonikus, és élénk színekkel idézi fel a termőhelyét. Selymes textúra, édes feketecseresznye, pikáns áfonya, orvosi pemetefű cukorka, grafit és garrigue, szaftos korty, hosszú savak, a tannin nem szárít, az alkohol nem éget (pedig 14,5%), a lecsengés végtelen.”
9 pont. 60 euróért is jó vétel.
Mi a tanulság? Chateauneuf – a jó nevekből válogatva – minden évjáratban hozza a formáját. És 10 évesen ideális korban lehet ahhoz, hogy ámulatba ejtsen.
You must be logged in to post a comment.