Randevú a lehetetlennel – Dominio del Aguila

Mentünk, láttunk, kóstoltunk, csóváltuk a fejünket, talán van, aki még emlékszik. Azóta vártuk a pillanatot, hogy kiderüljön, vajon a hely szelleme szépítette meg a borokat és szédített meg bennünket, vagy 2500 kilométerrel keletebbre, pusztán palackból, pohárból is működik a varázslat.

A sztori röviden azoknak, akiknek plusz egy kattintás is sok: a nyáron abban a szerencsében volt részünk, hogy fogadtak annál a pincénél, ahol az általam hőn szeretett tempranillo legmagasabbrendű megvalósulását palackozzák. Nem, nem a Vega Siciliára gondolok. A Decanter 2019. márciusi számában, a legjobb tempranillók összeállításban egy számomra ismeretlen birtok, a Dominio del Aguila Peñas Aladas nevű bora kapta a legmagasabb pontszámot. Azt írták róla, hogy „az egész régió talán legtisztább és legkifinomultabb bora, az egyensúly és a részletek remekműve”, és ezt 98 ponttal nyomatékosították.

A látogatás olyan volt, mintha 150 évet ugrottunk volna időben vissza, és mintha a borászati „technológia” vezérelve az lett volna, hogy minél kevésbé praktikus és minél kockázatosabb, annál jobb. Nem véletlenül hajtogatta kedves barátom, hogy „it’s impossible”. Most ugyanezen barátom nagyvonalúságának és kíváncsiságának köszönhetően összejött a randevú a lehetetlennel.

Három palackot bontottunk.

Dominio del Aguila Picaro 2019

Döntően tempranillo, de az idős vegyesültetvények miatt a pontos összetételt lehetetlen megmondani, fehérszőlő is kerül bele. 100 százalékban egészfürtös, spontán erjesztés betontartályban, aztán 15 hónap érlelés francia kishordókban (ebből 10-15 százalék az új). A Picaro a birtok „primőr” , egyben a hétköznapokra szánt bora. Illatban nem, minden másban kinövi a kategóriát.

Eleinte van egy kis parfümös, turánra, temperafestékre emlékeztető stichje, aztán ahogy nyílik szeder, áfonya, kökény, kékvirágok és oregánó válnak uralkodóvá. Kóstolva egyszerre krémes és friss, gazdagon gyümölcsös, sűrű, ám az élénk savaknak köszönhetően mégis nagyon jóivású bor. A sav és a tannin finom érettsége teszi emlékezetessé. Én túlzásnak találom a 94 pontot, de kétségtelenül nyakló nélkül nyeltük, és elhiszem, hogy bőven van benne érlelési potenciál. 7 pont és 24 euró.

Dominio del Aguila Reserva 2017

85 éves vegyesültetvény, döntően tempranillo. Egészfürtös, lábbal taposott, acéltartályban spontán erjedt (7 hónapon át), majd 33 hónapot töltött francia kishordókban.

Olyan, mint Bruckner, nem sok minden történik, de az annál hangsúlyosabban.  Zúg, mint az orgona a Zarathustra elején, és búg, mint Saint Säens Orgonaszimfóniájában lágyan, finoman. Az illat elbűvölően szép és mély: kávégyümölcs (cascara), csipkebogyó, meggy, cseresznye, kékvirágok és menta. Folyékony bársony. Mediterrán egyensúly – érettség, gyümölcsédesség és sav ritkán tapasztalható összhangja. Tiszta, energikus, mély bor. 9 pont és 58 euró.

Dominio del Aguila Peñas Aladas Gran Reserva 2014

Ennek a bornak a 2012-es évjárata adta az utazásunkhoz az ihletet, erről mondták, hogy végállomás, a tempranillo nem megy tovább. Igazából botrány és nonszensz, hogy a Balkán északi határán, Tápétól egy kőhajításnyira csütörtök délután egy magyar, aki talán kétszáznál is kevesebbszer kóstolt tempranillót a fajta esszenciáját tölti poharába, hogy a 3051 palackból az egyik az ő IKEA-asztalán köt ki és szintúgy magyarokkal próbálja értelmezni, sőt, értékelni. Aztán négy nappal és többtucatnyi félkorttyal később azt mondja, hogy ez valóban a fajta esszenciája, meg azé a tájé, ahol a tőkéket hagyták megöregedni.

A szövet bársonyos, a sav dalol, fiatalos és frissítő bor a komoly test ellenére is. 45 hónapot érett hordóban, és valamelyest érezni is a csokoládés, kardamomos, szerecsendiós jegyeket, a lényeg azonban az umami, az áfonya és az ibolya. Még hosszú út áll előtte. 9 pont (Aki nem akar sóbálvánnyá merevedni, az ne nézze meg az árcédulát.)

A nagy kérdésünkre a válasz: igen, lehet ilyen nomád, primitív, esendő, kockázatos körülmények között is teljesen stabil és precíz borokat készíteni. Ez egy nagyon happy end történet.

(Rövid használati utasítás azoknak, akik rögtön a végén akarják kezdeni. A rögtön a végén kezdés ritkán végződik jól, ezek a borok sokkal többet mondanak annak, aki tempranillóban jól iskolázott. Még többet annak, aki kóstolt már patinás ribera del duerókat. Bár a nagyon hosszú hordóban érlelés kulcsfontosságú elem, ezek a borok nem hordósak, sem villányi, sem riojai értelemben. Érezhetően komoly hőösszeget nyeltek be, semmilyen zöldes jegy nem fedezhető fel bennünk, az egészfürtös feldolgozás ellenére sem. A varázslat az, hogy mégsem savszegények és aromatikusan is intenzívek. Talán az északi fekvésű domboldalak, talán a napi hőingadozás teszi. A Picaro sajnos nem alkalmas önmagában a varázslatot felidézni, vagyis 25 euróból nem lehet megúszni. A Reserva viszont igen. Akinek futja, ott kezdje. (A Valbuenához vagy a Pingushoz képest aprópénz.))