Az egyesült államokbeli Fort Benton egy Missouri parti kisváros, amely fénykorát az aranyláz idején élte. 1861-ben a környék geológiai képződményeit vizsgálva két kutató Fort Benton csoport 2. sz. képződmény jelöléssel írt le egy üledékes kőzetet, majd 1926-ban két másik kutató munkájában javaslatot tett a hasonló tulajdonságokkal rendelkező kőzetek egységes elnevezésére bentonit néven. [Vendégposzt következik.]
A kőzet nem volt ismeretlen a világ más tájain sem, sőt évszázadok óta előszeretettel használták mosásra, mert képes magába zárni a vízben lebegő szennyeződéseket. Ez a tulajdonsága tette lehetővé élelmiszeripari alkalmazását is. A borászatban jól ülepedő derítőszerként ismert.
Milyen kőzet a bentonit?
A bentonit agyag, amely vulkáni kőzet, például riolittufa mállásával keletkezik néhány évtized vagy akár évmilliók alatt az anyakőzet tulajdonságaitól és a megtelepedő mikroszkopikus élőlényektől függően. Kialakulásának feltétele a víz jelenléte, amelyben a finom szemcsék leülepednek. Túlnyomórészt agyagásványok alkotják, mindenekelőtt egy réteges szerkezetű, igen puha ásvány, amelyet első leírói a lelőhellyel szomszédos település után montmorillonitnak neveztek el 1847-ben. Az egyesült államokbeli Fort Bentonhoz hasonlóan a franciaországi Montmorillon sem a borairól híres, és hiába keresnénk, kőbányát sem találnánk a két település közelében.
Milyen ásvány a montmorillonit?
Különböző arányban más kőzetekben is előfordul, jogszabály szerint a bentonitnak legalább 50% montmorillonitot kell tartalmaznia, tulajdonságai ezért meghatározzák a kőzet minőségét. Szerkezetét 1 nanométer (a milliméter egymilliomod része) körüli rétegkomplexumok alkotják, amelyek között kationok, például kalcium és nátrium ion, valamint víz és szerves anyagok is megkötődhetnek. A rétegkomplexumok között megrekedő kationok könnyen kicserélődnek, és rajtuk múlik, milyen mennyiségű víz adszorbeálódik, azaz mennyire képes megduzzadni az agyagásvány. A magyarországi lelőhelyekre jellemző kalcium ion 2-3-szoros duzzadást tesz lehetővé, tengerben képződött montmorillonitok rétegközi nátrium ionjaival akár 10-szeres térfogatnövekedés is előfordul.
Minél jobban duzzad az agyagásvány, annál inkább eltávolodnak egymástól az egyes rétegkomplexumok, a közöttük ható erők pedig lecsökkennek, aminek következtében a rétegek könnyen elcsúsznak egymáson. Vízzel gélszerkezetet képez, ám mechanikai hatásra elfolyósodik. Ezt tapasztaljuk, amikor esős időben agyagos talajon tvisztre perdülünk a cipővel érintkező sár viszkozitás csökkenésének köszönhetően.
Hozzávetőleg ezer réteg fér el egy montmorillonit szemcsében, ami kis térfogatot és nagy fajlagos felületet eredményez. Ezt érzékletesen példázza, hogy 10 dkg légszáraz montmorillonit szemcséinek felületeit kiterítve le lehetne fedni a 36 évvel ezelőtt felrobbant csernobili négyes reaktort burkoló íves acélszarkofágot, ami több, mint nyolcvanezer négyzetméter.
Mi történik a borban?
Ez a hatalmas fajlagos felület erős megkötő képességgel párosulva alapos tisztítást tesz lehetővé, amit a mosószergyártók is kihasználnak. A bentonitos derítés során is valamiféle tisztítás történik. A montmorillonit adszorpciós komplexeket képez a borban lebegő fehérjemolekulákkal, amelyek származhatnak az erjedésben résztvevő mikrobák elpusztult sejtjeiből is. Az agyagásvány az aromaalkotóktól elvont kationokat is magába zárja, miközben felszabadul a szerkezetét meghatározó nátrium ion.
A nátrium a borban fellelhető klórral konyhasót alkot, amitől persze nem feltétlenül érezzük sósnak az italt. A számottevő nátrium-klorid tartalmú borokat gyakrabban minősítik inkább laposnak a bírálók. Ennek kockázata a szikesebb talajokon gazdálkodó borászokat fenyegeti igazán, mert a szőlő, miután megküzd a túlélésért, rengeteg nátriumot halmoz fel a bogyóban. Különbség tapasztalható a természetes nátrium-bentonitoknak és a nátrium-aktivált bentonitoknak a bor színére, aromáira gyakorolt hatása között, kétségtelen azonban, hogy bármilyen is a bentonit, szükségszerűen csökkenti a bor alkotórészeinek mennyiségét és sokféleségét, így alapvető változást eredményez a bor érzékszervi tulajdonságaiban, aminek mérlege szerencsés esetben pozitív.
A mineralitás illúzió, a mikrobialitás valóság
Sokakat nem zavar, ha egy kedvező aromaprofillal rendelkező bor opálos, a lapos bor annál többeket eltántorít. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy minden lapos bor bentonittal találkozott, vagy kizárólag bentonitos kezelés eredményezhet lapos bort. Hasonlóképp a sósnak leírt íz is a legritkább esetben hozható összefüggésbe egyetlen technológiai művelettel vagy aromaalkotóval, nevezetesen a nátrium-kloriddal, ahogyan az agyagos karaktert sem érdemes a montmorillonitra fogni. A hétköznapi értelemben vett só, és ugyanígy az agyag is, kimeríti az ásvány fogalmát, mégsem egymást helyettesítő fogalmakként használatosak.
Akár agyagosnak, akár fehérvirágosnak mutatkozik egy bor, minden porcikája a biológia terméke, akkor is, amikor a mineralitás fogalma mást sugall. Hogy a mineralitás, azaz az ásványosság képzetének nincs köze az ásványokhoz, mi sem bizonyítja jobban, mint egy valódi ásvány, a montmorillonit, amit különféle borok kezelésére alkalmaznak anélkül, hogy ezeket a borokat szükségszerűen ásványosnak írhatnánk le.
A szőlő nemcsak fény, víz és levegő, hanem talaj is, a talaj pedig valamely kőzet szerkezetet cserélt mállástermékeit hordozza számos más tényező hatásaival együtt. A növények, így a szőlő is, csak ezeknek a mállástermékeknek az építőköveit képes felvenni, amelyek azonban már nem emlékeztetnek az alapkőzet ásványainak sajátos tulajdonságaira. A talajból felvett tápelemekből a mikroorganizmusok varázsolnak érzékeinket gyönyörködtető vegyületeket.
[A fotó forrása: https://locationmanagers.org]
You must be logged in to post a comment.