Meddig olcsó, honnan drága?

Ez volt az a kóstoló, ami után el kellett gondolkodnom, hogy mi számít ma olcsónak, átlagosnak, drágának. Valamikor régen elsütöttem egy olyan provokatív poént,  hogy 10 eurónál többet csak az költ borra, aki nem ért hozzá. A 10 valójában akkor is 15 volt – pusztán a jobb hangzás miatt kerekítettem lefelé -, és tegyük hozzá, hogy ez még az az időszak volt, amikor lincshangulat tört ki, amint az euróárfolyam megközelítette a 300-as rémálomhatárt. Azóta nagyot fordult a világ, ha most akarnék polgárt pukkasztani, a limitet már 20 eurónál húznám meg, ami 8000 nyalka magyar forint.

De vajon mi lehet a minimum összeg, amiért jó bort remélhetünk? Más persze a fehér és más a vörös árfolyam, de ezt most tegyük félre. Szerintem 2500 forint alatt jó bort kapni csoda. Igazán jót 5000 alatt szintén.

Hol húzódik a lélektani és hol a minőségi határ? Az én szemszögemből 3 ezerig olcsó, 5 ezerig nem drága, 10 ezerig vállalható. Euróban másként húzom meg a határokat: 10 alatt olcsó, 20 alatt vállalható, 30 felett csak csodák jelentkezzenek.

És mi a helyzet a minőségi határral? Most csak a vöröseknél maradva, a Magyarországon 4850 forintért forgalmazott Perrin Reserve az a szint, ahol már nincs hiányérzetem. Vagy az 5000 forintos Cuilleron Syrah. A Vinatis által forgalmazott Durieu Cotes du Rhone pedig ártól függetlenül az egyik kedvenc borom, és kb. 3800 forint mire kézbesítik.

A fenti sötétben tapogatózás kiváltó oka az volt, hogy szűkebb baráti körben 5 vállalhatóan drága spanyol és olasz bort kóstoltunk, és olykor arcunkra fagyott a mosoly.

Istine Chianti Classico 2020

Ez a bor, helyesebben a 2018-as kiadása nagy felfedezés és élmény volt számomra. Aztán egyszer csak felbukkant a Bortársaság kínálatában is. Nem tudtam a csábításnak ellenállni. Ahogyan az eredeti posztban írtam, ez egy minden szempontból korszerű, vonzó, támogatandó borászat és stílus, mindez azonban nem mentség az éretlenül szüretelt szőlőre. Az én szememben a savhangsúly és a zöld tannin éppen olyan buktató hiba, mint a túlérettség vagy az illó. Az illata amúgy gyönyörű és hibátlanul hozza a sangiovese karaktert. De minden elfogultságom ellenére sem tudtam maradéktalanul élvezni. Kóstolótársaim és egy magyar átlagfogyasztó ennyi és ilyen savtól szűkölve menekül. Nekem talán megérne 8 eurót, de 8550 forintot senkinek sem. 4-5 pont.

Alvaro Palacios Camins del Priorat 2020

Amennyire elfogult voltam az Istinével, annyira szigorú a Caminsszal szemben. Néhány éve besokalltam a túlárazott, közepes minőségű és rendszeresen túlbarrikolt prioratokból. De istenem, hogy megtanultak bort készíteni! Vagy az évjárat tökéletes. Mindenesetre, soha nem gondoltam volna, hogy egy Camins lehet ennyire jó. Nem egy terroirtanulmány, viszont hibátlanul elkészített, komoly, komplex, egyensúlyban lévő, fiatalon is iható, egyúttal jól érlelhető bor. A szakirodalom által is érzékelt minőségi ugrás egyik oka állítólag az lehet, hogy a garnacha kezdi kiszorítani a cabernet-t és a merlot-t a mixből. Akadnak ennél sokkal eredetibb borok is, de az adott anyagból mestermunka. Az est bora. 7 pont és 7750 Ft.

Descendientes de J. Palacios Petalos 2019

És akkor rögtön itt van egy eredetibb. Eredetibb, de minden más szempontból kevesebb. Lazább szövetű, kevésbé komplex, mint a Camins. Ettől még remek bor, csak én azt reméltem, hogy a nemzetközi fajtákkal vegyített garnachára rápirít a színtiszta, tősgyökeres mencía. Ráadásul, én a mencíát egyre inkább a kékfrankos lehetséges példaképének látom, és azt remélem, hogy ahová a mencía eljut, oda eljuthat a kékfrankos is. Az illat lenyűgöző: ibolya, pemetefű, oregánó és tearózsa. Jóivású, elegáns, friss bor. Tanninban kissé combosabb az ideálisnál, viszont nem szárít. Szép palack, szép bor. 6-7 pont és 6550 Ft.

Tornatore Trimarchisa Etna Rosso 2016

Oxidált, fáradt bor. Szerintem, szerintünk fiatalon jó lehetett, ugyanakkor furcsa, hogy egy ilyen komolynak szánt és komolyan árazott vörösből, egy ilyen pedigrés termőhelyről 5-6 évesen csak egy rozsdásodó sav és csersav keret maradt. 4 pont és 10990 Ft.

Bardos Romantica Crianza 2018

Ribera del Duero, 100% tempranillo (lokálisan: tinta del país). Tökéletesen nemzetközi bor, ezt a stílust a világon mindenhol szeretik: jó minőségű hordó, málnás, szamócás, édes illat egy kis pipadohánnyal és szerecsendióval, csiszolt felszín, magas alkohol, érett, bársonyos tannin. Én jobban szeretem az olyan borokat, ahol a szőlő és a táj jobban látszik, de elismerem, hogy panaszra ez sem ad okot. A nemrég kóstolt Casa Rojo CL 98 nagyon hasonló világot képvisel és egyértelműen jobb bor. 5-6 pont és 5890 Ft.

Volt, ami fájt. Az Istine. A Tornatore. Azok tényleg drágák. A másik háromnál viszont örömmel konstatáltuk, hogy megérik az árukat. Az emelkedő hangulatban elhangzott, hogy egyre drágább az ízlésünk. Egy másik filozofikus hajlamú barátom szerint „Nincs drága bor, csak mi vagyunk csórók”.

[Végül egy zárójeles kitérő. Ercsey Dániel a lelkesedésével, tapasztalatával, alaposságával egy fárosz a mai magyar borsajtóban. De ez a mostani poszt kikényszerítette belőlem, hogy szóvá tegyem: nekem ez a 800 forint fáj. Amikor még én is, aki nem bitcoinbányában dolgozom, körülbelül 10 perc alatt keresek 800 forintot, ezt méltatlanul alacsony árnak érzem egy palack borért. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy szabad-e bornak hívni azt, amit ennyiért árulnak. Az én szemszögemből nézve, 2 euró alatti borokkal foglalkozni nem az elitizmus elleni harc, hanem tiszteletlenség a tisztességes borászokkal szemben, a borról rendszeresen olvasó, beszélgető, vitatkozó emberek cserbenhagyása.]