Elegancia, wtf?

Valamikor a nyár elején meghívtak egy nagyobb kóstolókörbe, és egy óvatlan pillanatban az egyik alapító atya azt a kérdést szegezte nekem, hogy „Na, de mi az, hogy elegancia?”. Nem mondom, hogy torkomra forrt a szó, de azért válaszadás közben alapzajként az zakatolt a fejemben, hogy miért kellene és mit lehet ezen magyarázni. Az ’elegancia’ nálam az alapszókincs része, soha korábban nem kellett az eredetén, jelentésén, használatán elgondolkodnom. Az éjjeli helyijáraton hazafelé zötyögve újra meg újra visszajátszottam a rögtönzésemet, és nem tudtam elhessegetni azt a kényelmetlen érzést, hogy a felcicomázott egyensúlyt próbáltam meg eleganciaként eladni.

No, de tényleg, mi a pikula az az ’elegancia’, amit én oly gyakran és mindig dicsérőleg használok? Miközben a rokon és ellentétes értelmű szavakból kiindulva a definiálással bajmolódtam kutyasétáltatás közben, gyakran képeknél és kompozícióknál kötöttem ki. Modigliani elegáns, Picasso nem. Ravel elegáns, Mahler nem. A Daimler Double Six Van der Plas elegáns, a 7-es BMW nem.

Érdekes módon, verbálisan könnyebbnek bizonyult negatív oldalról megközelíteni. Az elegáns a durva, a közönséges ellentéte. Nem hangos, nem harsány, nem tolakodó. Nem hívja fel magára a figyelmet. Pozitív oldalról: nincs elegancia kifinomultság és egyensúly nélkül. Az elegáns egyúttal karcsú, kecses, fürge. Inkább egyszerű, mint bonyolult (l. „elegáns megoldás”). Inkább pasztell, mint neon.

Amíg nem jutottam a saját definiálási kísérleteim végére, szándékosan mellőztem mások meghatározásainak fellapozását. Ami az etimológiát illeti, az ’elegáns’ a latin ’választás’ jelentésű ’eligere’ szóra vezethető vissza, és így a magyar ’választékos’ szinonimája. Vagyis gondosan ki/megválasztott. A latinban az ’elegans’ eredetileg ’válogatóst’, ’finnyást’ jelentett, innen tért le a ’kényes ízléssel kiválasztott’, ’kifinomult’ irányába. A Bakos Ferenc-féle Idegen szavak és kifejezések szótára szerint az ’elegáns’ előkelőt, választékosat, finom ízlésűt jelent.

De hogyan használják a borleíró nyelvben? A Wine Folly szerint az ’elegancia’ voltaképpen a ’könnyű’ fedőneve, kellemesebben csengő szinonimája. Egy elegáns bor könnyedebb, karcsúbb és savasabb, mint egy „nehézbombázó” (ami testes, kerek, krémes). Az elegáns bor nem nagy, nem gyümölcsös és nem lehengerlő. A gyengébb évjáratok borait gyakran írják le elegánsként, mivel élénkebb savúak és több bennük a zöldes jegy. Fiatalon talán csúnyának hatnak, de gyakran szépen érnek.

A Wine Spectator szerint az elegáns bor kiegyensúlyozott, harmonikus, kifinomult; az erősen extrahált „nagyágyú” ellentéte.

A kutatás során az a kép alakult ki bennem, hogy az angolszász borsajtóban nem számít akkora dicséretnek, mint ahogyan én használom. Náluk a jelentés összeér a visszafogottal, a szikárral. Nálam a „kevés eszközzel szép” az alap, és érintkezik „a szavakkal nehezen megragadható arányossággal”.

Én és talán mások is borban az eleganciát keresve elsőként Burgundiához fordulnak, azon belül is a fehér oldalhoz. A fehér oldalon és a világfajtáknál maradva, legkevésbé egy sauvignon blanc-tól várnék eleganciát. A közelmúltban két kóstolón járva volt szerencsém próbára tenni ennek az általánosításnak az igazságértékét (most csak azokról a borokról írok, amiknek maradéka nálam kötött ki).

Sauska Tokaj Chardonnay Birs 2020

Az illat visszavisz a múltba: vajas pattogatott kukorica, mint hajdan Ausztráliában és Kaliforniában. A hordó mögött egy kis sárgadinnye és ananász. Nem tudom, hogy évjárati hatás, terroirjelleg vagy egyszerűen koncepció, de teljesen műfajidegen, éles savak toporzékolnak benne. A burgundiak mellett nyers, durva bor.

Maison Roche de Bellene Bourgogne Chardonnay 2019

Ez Burgundia alsópolca, annyira proli (közel 10 ezer forintért), hogy még a fajta nevét is ráírták. Gyorsan tegyük hozzá, hogy az egyik legtehetségesebb negociant, Nicolas Potel műhelyéből került ki, és több évjárat óta követem.

Erre nyugodtan mondhatjuk, hogy elegáns, akár az angolszász értelemben is, mert eléggé visszafogott, pasztellszínekkel operál. Az egyensúly kifogástalan, engem azonban elsősorban az fogott meg, hogy teljesen természetesnek, eszköztelennek hat – könnyű elhinni, hogy azt kapjuk, amit a szőlő tud. Nyilván nem egy grand cru területről szüretelték, és a hozamkorlátozásból sem csináltak kabinettkérdést, de finom, tiszta, jó és könnyű inni. Elegáns.

Domaine de Montille Clos du Chateau Bourgogne Blanc 2018

Pozitív példa arra, hogy a hordó nem beutaló a pokolba. Nem tudom, hogy milyen tölgyet hogyan kezeltek a francia kádárok, de az eredmény egyedi és megnyerő. Még a savakat sem törte le, eleven, finoman vibráló, citrusos, fanyar, lédúsan gyümölcsös bor. Hosszú, viszonylag komplex lecsengés. Elegáns, kulturált és finom. Nekem sok, de burgundinak olcsó (12900 Ft).

Tement Kalk und Kreide Sauvignon Blanc 2021

Stájerországot egyre többen emlegetik a fajta titkos aranybányájának (l. Bonkowski: „Possibly the world’s most underrated wines”). A Tement nagy név és a hátcímke szerint ez a borászat „birtokbora”. Magas elvárások + átlagos minőség = mély csalódás. A sauvignon blanc-nal kapcsolatos negatív előítéletek egész tárházát felvonultatja. Csalán, bodza, frissen nyírt fű, kőkeményen beleáll a reduktív stílusba. Kóstolva éles savak, zöld, csípős lecsengéssel. Ételpárosítás: gyümölcssaláta csalamádéval. Persze, ha Nyakas lenne 5 euróért, nem szólnék egy szót sem. €15.50 a pincénél, ami durván 6000 forint, vagyis lenne ez bőven tíz, mire itthon polcra kerül.

Domaine Vacheron Sancerre 2020

Kezdjük ott, hogy mai fejjel nem szeretem, ha egy bor bemagolja, aztán visszadarálja a közhelyszótár SB cikkét. (Főleg, ha ezt új-zélandi tájszólással teszi.) De azért az sem szeretem, ha teljesen eltűnik a fajtajelleg. Ez a bor az arany középút.

A Vacheron borvidéki etalon. Ez az alapboruk, ami itthon éppen befér 15.000 forint alá. Fiatal bor ennél aligha lehet jobb. Az illat intenzív, de nem tolakodó, a szokásos citromos bodzaszörpbe fekete ribizli visz pikáns csavart. Kóstolva friss, eleven, többszólamú savakkal, de rézfúvósok nélkül. Mindene szép, semmi nem lóg ki. Ez is megérdemli az elegáns jelzőt, de a burgundiaknál sokkal dinamikusabb, ingergazdagabb, érdekesebb.

Lehet, hogy én túlértékeltem az eleganciát?

[Széljegyzet: A SB feszt keretében kóstoltunk még egy 2011-es Dagueneaut. Az  ebben az évben kóstolt három legjobb bor közé tartozik. És örök tanulság, hogy a SB is érlelhető. Bár ez nyilván nem SB, hanem Pouilly Fumée, és azon belül is Dagueneau (igaz, már nem a dreadlock sárkányrepülő fenegyerek, hanem fiának műve). Illatban kőzetesszencia, kandírozott narancshéjjal, kóstolva kerek, mély, titokzatos bor. Csak hümmögtünk és pillogtunk.]

Válasz