Szigeti veszedelem – Márga és más furmintok

Alig néhány hete írtam arról, hogy a furmint nem tokaji, még csak nem is magyar monopólium. Lehet azon parázni, hogy külföldön is erősödik a furmint, de én ebbe nem tudom beleélni magam. A furmint nálam soha nem tapadt Tokajhoz, részben, mert a tokaji szárazat házasítva szeretem, részben, mert a szingli furmint máshonnan legalább olyan jó. Az újabban feltűnt legalább olyan jók egyike a Szt. Donát Márgája. Akartam is belőle vásárolni etalontárazási céllal, de időközben évjáratot váltott. Continue reading “Szigeti veszedelem – Márga és más furmintok”

A furmint-monopólium megtörése

Tamlyn Currin Szlovéniában szüretel (talán éppen a Rokánál)

Tamlyn Currin az egzaltált költőnő újra megfejtette a furmintot. Szerintem nem is rosszul. De ennél fontosabb, hogy nem vagyunk egyedül. Amitől sokan tartottak, vagyishogy nem szabad Tokaj sorsát egyetlen fajtához kötni, mert mi van, ha máshol is elkezdenek jó furmintokat készíteni, abban már benne vagyunk. A furmint nemzetközivé lett. De legalábbis k.u.k. Continue reading “A furmint-monopólium megtörése”

Most érdemes felszállni – Champagne Henriot Blanc de Blancs

Itt most egy hosszú mesének kellene következnie soha-nem-hallott nevekkel és fölösleges évszámokkal. Tömörítek: fasza dolog, hogy a családi birtok 1640-re vezeti vissza az első kapavágást és hogy az az Henriot-fiú, aki a legtöbbre vitte, egészen a Veuve Clicquot csúcsáig vitte, csak hát közben a szőlőt beváltotta LVMH részvényekre és 1994-ben gyakorlatilag új birtokot alapított a régi nevén. Azóta lábadoznak, építgetnek, parcellákat csipegetnek. 2020-ban leszerződtették pincemesternek Alice Tétienne-t (ex-Krug), a borvidék egyik legdinamikusabb női borászát és most nagyjából ott tartunk, hogy a siker már kóstolható, de a presztízs még épülőben, ami fogyasztói szempontból kegyelmi időszak, hiszen az árak nem a minőséget, hanem az elismertséget tükrözik. Continue reading “Most érdemes felszállni – Champagne Henriot Blanc de Blancs”

Lecsaptak a L’ecsóban

Amikor 300 ezer palack van a pincédben, 83 tételnyi eltérés kerekítési hibának tűnhet. De amikor a leltárhiány Romanée-Conti kaliberű borokból áll össze, akkor azonnal tárcsázod a rendőrséget. A párizsi La Tour d’Argent étterem pontosan ebben a helyzetben találta magát – a hiány becsült értéke 1,5 millió euró. Soha nem jártam a La Tour d’Argent-ben és nem valószínű, hogy valaha kitolják elém zsúrkocsin a nyolckilós borlapot, a helyszín valamennyire mégis ismerős, mivel én is láttam a Pixar Ratatouille, azaz magyarosan L’ecsó című rajzfilmjét. Continue reading “Lecsaptak a L’ecsóban”

A feketelábúak sarától Priorat aranyáig

Van a műkedvelő és van a műgyűjtő. Az egyik racionálisan viselkedik, a másik túlhajtja. Az egyik kedvel, a másik rajong. A műkedvelőnek elég, ha a gyönyörközpontjában ugyanazt a gombot nyomják meg újra és újra, a műgyűjtő nem éri be a jóval, másra – újmagyarul: másabbra – vágyik, minél ritkább, annál értékesebb. Az előbbi privát hedonizmus, az utóbbi már kulturális térben játszódik, közösségi kaland és területfoglalás. Én, fogyasztóként a kettő között lavírozok és a carignan is úgy él bennem, mint ami a határvidéken lebeg. Continue reading “A feketelábúak sarától Priorat aranyáig”

Az olcsón edukáltak

Az őszinte, kőkemény borkritikáról, ami elválasztja a szart a májtól, régen leszoktam. Ahogy öregebb lettem, a tapasztalat elhomályosította a tisztánlátásomat, és az én nyelvemről soha nem is gördült olyan természetes eleganciával a ’szar’, mint Műtanninnak. Ettől még maradt bennem nosztalgia a gonzóbb idők iránt, amikor még fullba nyomtuk a punkot. Tegnap apámtól azt a házi feladatot kaptam, hogy a Lidl olasz hetek keretében beharangozott névtelen olcsóságokból ajánljak valamit, ami nem egyenes ágon lefolyó. Continue reading “Az olcsón edukáltak”

Árboctörés – Káli Kövek & Co.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lázban égve vártam “Az év borai” összeállítás megjelenését a Decanterben, de legalább figyelmesen átböngésztem, szemben a Wine Spectator Top 100-zal. Flegmaságom fő oka, hogy az állandóan változó koncepciók, jelöltállítók és mezőnyszűkítők miatt semmilyen érdemleges tendenciát nem lehet belőlük kisilabizálni, ráadásul két évtized alatt egyetlen bort sem tudnék felidézni, amit ezeknek a listáknak köszönhetően fedeztem fel és szerettem meg. Amióta Caroline Gilby törzsszurkolónk – vagy lobbistánk – lett, magyarok is rendszeresen felbukkannak az év borai között. A két évvel ezelőtti válogatott kerettaggal alaposan megégettem magam, tavaly pedig egy aszú került fel a listára, az meg nem az én asztalom (Balassa 6 puttonyos Tokaji Aszú “Villő” 2017).  Continue reading “Árboctörés – Káli Kövek & Co.”