Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Mediaworks és Fiáth Attila, kell ennél jobb ajánlólevél? Alig fél éve csodálkoztam rá, hogy a 2020-as TOP 100-as lista szerint a 2015-ös Bock Ermitage a legjobb magyar vörösbor. Kíváncsian várom, hogy idén sikerül-e valakinek a 2016-ost megszorongatnia – ez ugyanis még jobb. Continue reading “Kopipésztelt legjobb – Bock Ermitage 2016”
Bevallom, nálam sem a zweigelt, sem Sebestyénék nem futottak be nagy karriert. Egy-egy villanásra emlékszem, egyre homályosabban. Az Indigóra is csak baráti unszolásra szántam rá magam, mentségére legyen mondva: alacsonyra tett lécet régen ugrott át bor ilyen magasan. Az Indigó a megtáltosodott bisztróbor, a felnőtt gyümölcskoktél, a rágómentes beaujolais nouveau, a kigyúrt rozé. Continue reading “A megtáltosodott bisztróbor – Sebestyén Indigó 2020”
Ha létezik fajta, amely joggal mondhatja el magáról, hogy a semmiből jött és szerzetesi türelemmel kivárta a sorát, akkor az a verdejo. A ma legnépszerűbb spanyol fehér Afrikából származik, a mozarabok hozták magukkal és már a 11. században feltűnt Ruedában. Illetve fel nem tűnt, mert a kutyát sem érdekelte, a borvidék – ahogy a szomszédai, Toro, Ribera del Duero – vörösboros volt. Esélyt akkor kapott, amikor a filoxéra megnyomta a reset-et, ám közel egy évszázadon át oxidált, erősített, sherry-szerű borokat készítettek belőle. A ma ismert üde, ropogós gyümölcsbomba horizontális géntranszferrel jött létre: a riojai óriás, a Marques de Riscal a hetvenes években azzal bízta meg Émile Peynaud-t, hogy varázsoljon valami frisset a nyárra ruedai verdejo alapon. Continue reading “Lesz még nyár – Bardos Verdejo 2020”
Mély nyomot hagyott bennem. Évekkel ezelőtt leszoktam az egri borokról, ezért nem tudhatom, hogy ez egy új korszak kezdete vagy csak eltévedt fecske. Az abszurd módon felpontozott, de nagyon is ígéretes Áldással és a hordóval elszúrt Böjt Bikavérrel együtt valami új és eredeti stílust ígér.
Continue reading “Mérföldkő – St. Andrea Hangács Bikavér 2017”
Magyar vörösbor még soha nem szerepelt a Decanter magazin “Az év borai” listáján (száraz is csak Tokajból (Gizella Barát Hárslevelű és Kikelet Kassai Hárslevelű)). Most az 50 vörös között, valahol a mezőny közepe táján felbukkant a 2018-as St. Andrea Áldás. Amikor először meghallottam a hírt, csak a fejemet csóváltam. Pedig nem blöff. Continue reading “Az év vörösbora – St. Andrea Áldás 2018”
Andrew Jefford különös figura. Egy lelkész elsőszülött fia és könyörtelen fűzfapoéta. Ugyanakkor a Decanter World Wine Awards versenyigazgatója, a címhez méltó tapasztalattal, továbbá lankadatlan rovatgazda, akin nem fog a fásulás. Continue reading “Messziről jött szájak”
Mit szólna a nyájas olvasó, ha azt állítanám, hogy aki somlói juhfarkot iszik, annak garantáltan lánygyereke fog születni? És mit szólna, ha azt állítanám, hogy minél több a kén borban, annál kisebb az esély, hogy megfájduljon tőle a feje? Az egyik állítás persze csak vicc és az ellenkezőjét sem vesszük komolyan. A másik viszont nem vicc, mégis az ellenkezőjét vesszük komolyan. Continue reading “Tudom, mitől fáj a fejed”
Ha a tokaji furmint Netflix-sorozat lenne, nem rendelnének belőle második évadot. (Feleségem megjegyzése: ha pilot lenne, nem rendelnének belőle sorozatot.) Újra megtapasztaltam, hogy tokaji furmintot kóstolni több mint esztétikai piszmogás – ezeknek a boroknak komoly élettani hatásuk van. Én 3 napig beteg voltam tőlük. Olyanok, mint a limonádé, amiből kifelejtették a cukrot, vagy mint az aszú, amiből kivonták a maradékcukrot. Continue reading “És mégsem mozog – tokaji száraz furmint”
Amióta az első Búvár zsebkönyveket megkaptam, bennem mindig nagy lángon lobogott a gyűjtőszenvedély. Hatéves korom óta katalogizálok, rangsorokat állítok fel, mérlegelem az elérhetőséget, és persze álmodozom arról, hogy milyen lenne, ha az elérhetetlen is az enyém lenne. A borokat, sajnos, úgy gyűjtöm, hogy nem keletkezik látható gyűjtemény, de katalógus az van, sőt, nyilvános, és valamilyen szinten ez az én Búvár zsebkönyvem. Continue reading “A leforrázott búvár – érett rioják”
Négy évvel ezelőtt tartottunk egy pinot noir-tesztet, ami annyira keserű szájízt hagyott bennünk, hogy ha nincs a Bencze-szeretetcsomag, még évekig eszembe nem jut újra próbálkozni. A fogantatás felől nézve ez tehát egy felduzzasztott Bencze „Mars” teszt, a gyakorlatban azonban jóval több és főleg váratlanul örömteli. Szokás szerint most sem tudom megmondani, hogy a pozitív élményekért a borászatoknak, az évjáratoknak vagy az eltelt időnek tartozunk köszönettel. Mindenesetre, ha visszaadtuk volna Burgundiának a pinot-t, ahogyan kétségbeesésemben javasoltam, akkor most pitizve kérném vissza. Continue reading “Támad a remény – magyar pinot noir”