Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Mérész Sándor kiváló borász, de így is meglepett, hogy egy Burgundiától ennyire elrugaszkodott évjáratban is sikerült ilyen élénk, kiegyensúlyozott pinot noirt készítenie. Ha rajtam kívül bárkit érdekel még, hogy hol tart ma a Burgundia-projekt Magyarországon, annak elég az Etyeki Kúria nevét megjegyeznie. Valamivel több, mint 15 euróért hazaviheti az egyik legjobb chardonnay-t és az egyik legjobb pinot noir-t. Continue reading “Roppanós cseresznye – Etyeki Kúria Pinot Noir 2017”
Amikor egy ennyire hétköznapi, minden sarkon kapható alsópolcos kékfrankos talál így be, akkor én tényleg elgondolkozom, hogy miért nem úgy a mi fajtánk ez, ahogy lehetne. Hogyne, a legnagyobb területen telepített kékszőlőnk, mégis, többnyire csak megtűrt örökség a franc-ok és merlot-k árnyékában. Continue reading “Pannon rosso – Teleki Villányi Kékfrankos 2018”
Gyorsan essünk át a legkínzóbb kérdésen: hogy hívják ezt a bort? Szolejrú álvárinnyú, azt hiszem, nagyjából így helyes a kiejtés. És akkor maradt még egy zavaró momentum: miért írják rá, hogy ’Vinho Verde’? Nos, ezt hívják szerves fejlődésnek, vagyis mai fejjel érthetetlen. A vinho verde ugyanis egy bortípus – „zöld bor” szó szerint, valójában inkább „újbor” -, amiből aztán lett egy eredetvédelmi körzet, ahol már nem feltétlenül vinho verdét készítenek. Jobb, ha nem megyünk bele. A lényeg, hogy ez egy albariño, csak a határ másik oldaláról (amúgy tényleg néhány száz méterre Spanyolországtól), és a Soalheiro a fajta legelismertebb művelője Portugáliában. Continue reading “Szép idegen – Soalheiro Alvarinho 2019”
Néhány évvel ezelőtt alaposan meglepett, amikor Rácz Miklós Tamás villányi chardonnay-jában az egyik legjobb magyar fehéret véltem felfedezni. Az adatbázisunk elvesztése miatt évjárat tekintetében csak találgatni tudok, valószínűleg a 2012-es lehetett. A magát mediterrán éghajlatúként reklámozó Villány nem burgundi fajtáknak való vidék, így RMT sikerét a magyar chardonnay-kről kiállított szegénységi bizonyítványként is lehetett volna értelmezni – a hűvösebb régiók borászai elpazarolják a versenyelőnyüket. Nekem rokonszenvesebb volt az a megközelítés, hogy a borász jókor szüretelt és ízléssel adagolta a fát. Ha van ennél nagyobb titok, az internet hallgat róla. Continue reading “Pannon Macon – Rácz Miklós Tamás Chardonnay 2018”
Tavaly volt egy emlékezetes Tornai Juhfark akció a Lidlben. A 2017-es Prémiumot adták kínosan alacsony áron. Azóta vadászok rá vagy az utódjára, mindhiába. Talán találtak neki a magyarnál jobb piacot, én mindenesetre csak a „friss” sorozattal találkozom (azzal viszont megégettem magam legutóbb). Most megint akció van a Lidlben, igaz, nem a Prémiumot, hanem az olcsóbbikat adják alig több, mint 3 euróért. Somlói juhfarknak ez is dömpingár-közeli. Continue reading “Három euró, harminc cent – Tornai Friss Juhfark 2019”
A tartósan dadogó import okozta ellátási zavarok idején ritka öröm, amikor egy best buy újra becsenget. Utolsó találkozásunk óta árban magára szedett 12,5 százalékot, de hát ez van, amikor a forint a hrivnyával versenyez. Az utóbbi időkben sokat kísérleteztem cavákkal, proseccókkal és magyar pezsgőkkel, de számomra nem kétséges, hogy a legjobb kvázi-champagne-ok továbbra is Franciaországban készülnek. Continue reading “Az óriásölő visszatért – P-M Chermette Crémant de Bourgogne Brut NV”
Ha csak egyetlen német borászatot nevezhetnék meg kedvencemként, akkor kettőt mondanék: Leitz és Van Volxem. Ebből a Leitz a konszolidáltabb vonal, a Van Volxem a TVR. A Van Volxem specialitása, hogy akkor is csontszáraz borokat készítettek, amikor az még nem volt divat. A minőség két pilléren nyugszik: ősöreg tőkék (átoltatlanok is) és a Bitburger sörgyárat is birtokló Roman Niewodniczański elszántsága, hogy a mitikus Scharzhofbergből és társaiból a maximumot hozza ki. Niewodniczański vezetése alatt – a főborász Dominik Völk – sikert sikerre halmoznak, 2012-ben a Falstaff, 2018-ban a Vinum választotta meg az „Év borászának”. Continue reading “Savszimfóniák – Van Volxem 2018”
A Figula Sóskút kiváló bor, remek olaszrizling és a dűlőválogatottak között jó vételnek számít a maga 3750 forintos árával. Az annyi, mint 500 Ft/dl. Ebből a kétliteres Nyári Ödön Olaszrizlingből – a botritisz itt is alapfelszereltség! – 90 forintra jön ki egy deci. Tudnék mondani még egy-két termékkategóriát, ahol jól jönne ez az ötös osztó. Continue reading “A best buy fölött mi van? – Nyári Ödön Olaszrizling 2018”
A röghözkötöttség bálványozásának korában minimum műveletlenségnek hat beismerni, hogy én egy rieslingtől alapvetően azt várom, hogy olyan legyen, mint a németek. Mentségemre szóljon, rengeteg magyar rieslinget kóstoltam, amelynek sajátos arcberendezkedése, kizárásos alapon, a hely szellemének kézügyetlenségét tükrözi (a borász általában mossa kezeit, hiszen ő nemcsak kézműves, de tétlen is). A „reduktív, ropogós, csapott teáskanálnyi maradékcukorral kerekítve” nem tűnik bonyolult receptnek, itthon mégis kevesen követik. A Pannonhalmi Főapátság rieslingjei szerencsére németül beszélnek, és ehhez képest részletkérdés, hogy milyen az akcentusuk. Continue reading “Az utánzás burkolt szerelmi vallomás – Pannonhalmi Főapátság rieslingek”
You must be logged in to post a comment.