Olasz válasz a Matuára – Pasqua Pinot Grigio Black Label 2021

Theo Zierock, a középső Foradori-gyerek egy szabadtéri kiáltványban felszólítja Kanye Westet, hogy ne népszerűsítse tovább a Santa Margherita Pinot Grigiót, mert nem elég, hogy bizonyítványt állít ki az ízléséről, de a termelési modell, amivel ezt a lőrét előállítják tönkreteszi a borvidéket. Theo Zierockot személyesen is ismerem, zavarba ejtő vegyüléke a lazaságnak és az elmélyültségnek, de erre a kabaré konferanszié alakításra, ami viccesen indul majd átmegy egy kórtörténeti elemzésbe, ahol a mondandó komolyságát és komorságát a mániákus vakaródzás és az egész testtel magyarázás ellenpontozza, nem voltam felkészülve. Ha Kanye West nem is, mi figyelhetünk rá. Continue reading “Olasz válasz a Matuára – Pasqua Pinot Grigio Black Label 2021”

Ünnepi bor

Évek óta van egy olyan fixa dilemmám, hogy mi van, ha nincs legjobb bor, sőt, még jobb bor sem, legfeljebb alkalomhoz illő bor van. Éppen annyira nincs legjobb bor, mint amennyire nincs legjobb szerszám, csak az adott feladathoz megfelelő vagy éppen alkalmatlan. A pillanatnak megfelelő bort kiválasztani a borértés fontos gyakorlati ága – mint egy DJ leveszed a közönség profilját, olvasod a hangulatát és mindig a megfelelő palackot húzod elő (könnyű ráismerni, hogy ennek a foglalkozásnak neve is van: sommelier). Continue reading “Ünnepi bor”

Lepkék préselték – Josep Grau

Nem vertem nagydobra, de néhány évvel ezelőtt elkönyveltem, hogy jók a spanyol borok, de nem annyira jók, mint a franciák. Ez pontosan az a fajta általánosítás, amitől égnek áll a haj, viszont meg tudom magyarázni: abban az igényes olcsó kategóriában, ahol a szürkület beálltával portyázni szoktam, bőséges a spanyol, katalán, baszk, galego usw. kínálat az őshonos fajtákból, hordó nélkül készített, ötletesen csomagolt borokból, ám ezek gyakran megrekednek a csinos, de egysíkú, lineáris, csavartalan joven stílusban. Continue reading “Lepkék préselték – Josep Grau”

Cseh olasz – Gala Hermes Ryzlink Vlašský 2018

Van ami most már örökre kimarad. Legalábbis nem rajtam múlik. A csehekkel is így vagyok. A grúzokkal is majdnem így lettem. Nem ellenzem, de aktívan nem keresem. Van bőven, amit szeretek, inkább azt mélyíteném, szélesíteném, ráadásul, ott van még a megkerülhetetlen tény, hogy a többség minden évben évjáratot vált. A kedvencek legkeményebb magjában is el vagyok adósodva. Melyik volt az utolsó Domaine Alary Estevenas, amit kóstoltam? Vagy Marcel Deiss Engelgarten? Hol helyezkedik el ebben a vágysorrendben egy cseh olaszrizling? Continue reading “Cseh olasz – Gala Hermes Ryzlink Vlašský 2018”

Belenyúltunk – megfizethető észak-olaszok

Az olasz fehér régi mániám. Mint a mániák általában, ez is személyre szabott és bajban lennék, ha meg kellene mondanom, hogy ebben mekkora szerepe van a kóstolható tartalomnak és mekkora a mentális csomagolásnak (mintha én fedeztem volna fel, mintha az én kis titkom lenne). A vörös oldal csak azért került képbe, mert a vendégek számára teljesebb fogyasztói élményt akartam nyújtani; ehhez képest kivágták a rezet, meg sem fordult a fejünkben, hogy másodhegedűsök lennének (persze kinek ne futna össze a nyál a szájában, amikor azt hallja, hogy vernács meg lágrejn). Summa summarum: az “észak-olasz” merítés erőn felül teljesített, a miénkhez hasonló falusi olvasóköröknek jó szívvel ajánlom lopásra. Continue reading “Belenyúltunk – megfizethető észak-olaszok”

Umami – Clos de Los Siete 2019

Akik tegnap születtek, azoknak mesélem, hogy volt egyszer egy Mondovino című film. Mint Michael Moore dokumentumfilmjeiben, itt is kidomborították, leleplezték, pellengérre állították a modern ember gyökértelenségét, a kapitalizmus és a globalizmus elidegenítő tendenciáit, a természet leigázásának drámai következményeit. A film egyik látens kérdése az volt, hogy lehet-e a jó rossz? Vagyis az, amit élvezettel fogyasztunk megkeseredne-e a szánkban, ha az előállítás körülményeivel is tisztában lennénk? A Mondovinóban az amerikai ízlés alapján a borvilágot globalizáló és uniformizáló diabolikus alak szerepét Michel Rolland-ra osztották. És ez a bor az ő „szövetkezetének” terméke. Continue reading “Umami – Clos de Los Siete 2019”

Elegancia, wtf?

Valamikor a nyár elején meghívtak egy nagyobb kóstolókörbe, és egy óvatlan pillanatban az egyik alapító atya azt a kérdést szegezte nekem, hogy „Na, de mi az, hogy elegancia?”. Nem mondom, hogy torkomra forrt a szó, de azért válaszadás közben alapzajként az zakatolt a fejemben, hogy miért kellene és mit lehet ezen magyarázni. Az ’elegancia’ nálam az alapszókincs része, soha korábban nem kellett az eredetén, jelentésén, használatán elgondolkodnom. Az éjjeli helyijáraton hazafelé zötyögve újra meg újra visszajátszottam a rögtönzésemet, és nem tudtam elhessegetni azt a kényelmetlen érzést, hogy a felcicomázott egyensúlyt próbáltam meg eleganciaként eladni. Continue reading “Elegancia, wtf?”

A korrupt borsajtóról

Jason Wilson a múlt héten közölt egy írást arról, hogy a befolyásos boros kiadványok milyen módszerekkel veszik rá, zsarolják meg a borászatokat, borvidékeket, PR ügynökségeket, hogy hirdetést vásároljanak vagy  különleges „csomagokra” fizessenek elő. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy meg tudjam ítélni, a borsajtó alulfinanszírozottsága vagy vezető figuráinak mohósága vezetett-e ide, de az biztos, hogy a leírt esetek riasztóak és sajnos hihetőek. Continue reading “A korrupt borsajtóról”

Komámasszony, hol a tűzkő? – Chablis horizontális

Szüret a Louis Moreau birtokon

Ez kapóra jött. Egyrészt kaptam – adtam magamnak – egy olyan házifeladatot, hogy derítsem ki, mit értek ’elegancia’ alatt, másrészt éppen most szemléztem a kova/tűzkő problematikát. Márpedig Chablis a közmegegyzés szerint nemcsak az elegancia iskolapéldája, hanem a tűzkő mint illatjegy hazája is. Ez a puskaporos, égett gyufás jegy annyira menő volt a 90-es években, hogy az újvilági sárdonisták nagy erőket mozgósítottak a recept visszafejtésének érdekében. (A titok, amennyiben helyes a megfejtés, elég illúzióromboló.) Continue reading “Komámasszony, hol a tűzkő? – Chablis horizontális”

Nem hazudtam – La Gabacha Rueda 2021

Évek óta rutinszerűen írom – és mondom, ha kérdeznek -, hogy a verdejo olyan, mint egy sauvignon blanc, csak szelídebb, ám pusztán az illat alapján megkülönböztethetetlenek. Minél többször fordultam ehhez a fordulathoz, annál kényelmetlenebbül éreztem magam, mert a gyakorlatban soha nem próbáltam ki. Pedig a feltételek adottak lennének: Ruedában a sauvignon blanc a második legnagyobb termőterületű fajta, csak hát miért akarnék sauvignon blanc-t venni a verdejo őshazájából. (A márkaépítési öntökönszúrás tankönyvi esete, hogy egy az önálló hírnévért harcba szálló fajta termőhelyén azt a világfajtát is futtatják, amelyikre a leginkább hasonlít és amelynek az árnyékából kilépni próbál.) Continue reading “Nem hazudtam – La Gabacha Rueda 2021”