Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Alkeszes kamaszkorom poszterhőseit jó néhányszor elsirattam már. Az egyik hajdani félisten, Franz Weninger sztorija jól dokumentált és könnyen megragadható. Az új operációs rendszer alatt futó borai azonban évek óta kicsúsznak az én fogalmi hálómból. Nem elég jók, és nem elég rosszak. Continue reading “A harmadnapos bor – Weninger Syrah 2017”
Egert az ág is húzza. Nekem legalábbis úgy tűnik, hogy szinte leestek a térképről. Nem ismerek senkit, aki az előző évtizedben nagy névnek számító Gál Tibor, Thummerer Vilmos, Vincze Béla, az Orsolya Pince vagy Pók Tamás borait ma is inná. A nagy felforgató, Bukolyi „Gróf Buttler” László kiesett a képből, és vele talán elenyészett az a felhajtó erő is, ami mindenkit magasabb fordulatszámra kényszerített. Aztán ott van a pincedoh-mizéria, amiből nem könnyű kimászni. Continue reading “Szorongó-borongó – St. Andrea Merengő 2016”
Elnézést kérek azoktól a százezrektől, akik kezüket tördelve várták, hogy valaki megnyugtassa őket: idén is érdemes lesz Whispering Angellel megoldani a medenceparti hidratálást. Nemcsak az én hibám, hogy a nyugtató szóval átcsúsztam az őszbe (a magyar kontingens csak valamikor július közepén futott be). A viccet félretéve, már tavaly is ámulva bámultam, hogy a magyar piac újgazdag szegmense milyen sebességgel szippantja fel az instagrambarát státuszszimbólumot. Continue reading “Hűvösvölgyi ásványvíz – Whispering Angel és tsai”
A felkarolásra szoruló, tehetséges és hungarikumnak betudható szőlőfajták listáját nálam a királyleányka vezeti. Teljesen egyedi karakterrel bír, kellemesen illatos, jó savakat tud. Jelenleg gazdátlan, alsópolcos reduktív fehérnél több fantáziát nem látnak benne borászaink.
Egy barátom nagyvonalú felajánlásának köszönhetően újra találkozhattam serdülőkorom szuperhőse, Bukolyi „Gróf Buttler” László boraival. Sajnos mai olvasóink közül kevesen tudhatják, hogy annak idején mit jelentett ez a név. Fontos kitétel, hogy „eredeti” Gróf Buttler-borokról van szó, hiszen 2009-ben a borászat Kovács Gábor tulajdonába került, és onnantól kezdve fájdalmas hanyatlás következett. Illetve ez csak félig igaz, a hanyatlás rész stimmel, viszont Kovács Gábor szerencsére csak tartós bérlő volt. A 10 éves szerződés tavaly ősszel lejárt, és idén már újra Bukolyi László fog szüretelni. Az én szemszögemből ez az év legfontosabb fejleménye a magyar borkultúra szempontjából. Continue reading “Főnix – Gróf Buttler”
Continue reading “Péter Pince Kabar 2019 – klasszis magyar fehér”
Jancis Robinson oldalán több, mint 20 ezer karakteres megaposztban ismertetik és méltatják a szekszárdi Heimann pince történetét és borait. Minden bizonnyal ez a leghosszabb és legalaposabb írás, ami valaha megjelent Heimannékról. A családon kívül a kékfrankos és a kadarka kap főszerepet, de szó esik Heimann Ágnes organikus kiskertjéről és lecsójáról is. A már jólismert kadarka-klón kísérlet után Heimannék most a kékfrankost – összesen harminc klónt, részben Ausztriából és Németországból – készülnek hasonló nyúzópróbának alávetni. „Az elmúlt 30–50 év a nemzetközi fajtákról szólt, de beláttam, hogy át kell térnünk a helyi fajtákra”, mondja id. Heimann Zoltán. Continue reading “A helyi fajták apostolai – Heimann-borok Jancis Robinsonnál”
Szepsy István egy nagyon súlyos időszak után lábadozik, reméljük, hogy minél hamarabb eljut a teljes felgyógyulásig. Tudomásom szerint ez az első interjú, amit azóta adott, hogy átesett egy stroke-on, gyomor- és nyombélfekélyen, végül egy sérvműtéten. A gondolatait mindig érdekesnek találom, ami nem jelenti azt, hogy egyet is értenék velük. Azt például soha nem értettem, hogy miért izgatja ennyire az árazás, és most sem fér a fejembe, hogy a forgalom drámai visszaesése hogyan egyeztethető össze az áremelési rekordkísérletekkel. Olvassák el az egész interjút, van benne jó néhány megfontolandó és meghökkentő megállapítás. Nálam ez a Top 10: Continue reading “Szepsy István: “csoda hogy életben vagyunk””
“Bevallom, az Orsolyák boroktól ájultam el egyedül a rendezvényen. Azt csak elmélyedésre alkalmasabb körülmények között megejtett kóstolás után merném kijelenti, hogy valóban olyan szenzációsak, mint amilyennek a bemutatón tűntek, de ezeknek a fehéreknek olyasféle varázsuk van, mint néhány régi nagy Ráspi bornak a 2003-2006 körüli hőskorszakból” – egy ilyen, ámbátor óvatoskodó vallomás után sejthetik, hogy a történet itt nem ér véget.
A dűlőválogatást mint elvet úgy-ahogy értem, mint jelenséget cinizmussal figyelem. Az könnyen érhető, hogy aki több fekvésben is ugyanazt a fajtát termeszti, és az egyik parcellája rendszeresen felülmúlja a többit, akkor azt idővel megtanulja becsülni, és felhagy azzal, hogy összeházasítsa más parcellák gyengébb termésével. „Ez a legjobb borom”, mondja, a címkére ráírja a dűlő nevét és árat emel. Mivel eredetileg ez a dűlő sem kapott különleges bánásmódot, a különleges minőséget a terület egyedi adottságainak tulajdonítja. „Természeti csoda”, gondolja magában. De mi járhat annak a fejében, aki nem egy és nem két dűlő termését palackozza külön, hanem az összeset? Continue reading “Dűlőburjánzás – Figula Dűlő Szint”