Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Luka Enikő butikborászata fénylő kis csecsebecse a magyar bor mentális térképén. Ahhoz pici – és egy ideje drága -, hogy sokan ismerjék, de akik ismerik, hűségesen kitartanak mellette. Én nem vagyok rajongó, de megértem őket. Luka-borban még nem csalódtam. Ez elég erős érv? Continue reading “Luka-átvilágítás”
Tavaly a Stumpf Pincészetnél Egerben terjedelmes borsort volt szerencsém végigkóstolni kereskedő barátommal, syrah-val, merlot-val és cabernet-vel zárszóként. Nem tagadom, utóbbi (2017) különc mivoltával is megnyert magának (16% az alkoholja, voltaképpen egy desszertbor), de nagy fajták ide, nagy fajták oda, összességében nekem a kékfrankos tetszett a legjobban. Continue reading “Stumpf Pincészet Nagy-Eged “Öregtőkék” Kékfrankos 2017″
Amikor elolvastam Jancis Robinson beszámolóját a nagy osztrák kékfrankos bedurrantásról, azonnal tudtam, hogy remek ürügyet kaptam egy semmit-el-nem-döntő kísérlethez. A zárszót – „még mindig nem tudom, mikor fog a kékfrankos bekerülni a nagy fajták közé” -, mi, kőkemény kékfrankisták, értékelhetnénk akár a hülye angolok hülye sznobériájának is, de én duplán egyetértek vele (egyrészt soha, másrészt minek). Viszont az érlelés szöget ütött a fejemben: mi van, ha a kékfrankos tényleg későn érő típus (palackban is) és kell neki az a 15 év, amit Roland Velich emleget. Continue reading “Naggyá teszi-e az idő a kékfrankost?”
Tavaly decemberben Lech am Arlbergben, egy osztrák síparadicsomban tartották a Kékfrankos Csúcstalálkozót (osztrákul: Blaufränkisch International Summit). Magyar borászt ugyan nem hívtak meg, de kóstoltak olyan bort, ami nálunk termett szőlőből készült (Heumann rozé és Wetzer kékfrankos). Ezen a találkozón hangzott el David Schildknecht szájából az a mondat, amely egy alapvető szempontra hívja fel a figyelmet a nemzetközi kontra helyi fajták vitában: „Egyértelmű elmozdulás tapasztalható az “Ilyet mi is tudunk” felől az “Ilyet csak mi tudunk” irányába”. Continue reading “Mi lesz veled, kékfrankos?”
Lehet egy kékfrankos az ünnepi vörös, ami karácsonykor az asztalra kerül? Hogy Ausztriában mit válaszolnának erre, az nem is igazán kérdés. Már csupán az árakat nézve sem. A Wein & CO legdrágább osztrákjait böngészve az abszolút csúcson ugyan mást találunk (kvázi egy bikavért), de a 60 és 90 euró között élbolyt már a blaufrankisch uralja. Continue reading “Ünnepi kékfrankos: Takler Szenta-Hegyi 2018”
A natúrbor nálam 2012-ben úszott be a képbe. Az akkor még underground mozgalomról tudósítók (Alice Feiring neve ugrik be elsőként) szokatlanul életteli, újszerű borokról áradoztak – a pincebeli manipuláció béklyóitól megszabadított csodába természetesen nekem is bele kellett kóstolnom. Continue reading “Új utakon – Losonci Kékfrankos 2018”
Aránytalanul hosszú időt töltöttem már a kékfrankos elhelyezésével a saját bortérképemen, és lehet, hogy soha nem érek a végére. Szóval, a kékfrankos, az olyan, mint egy sangiovese, illetve olyan is, mint egy syrah, és kétségtelenül sokban hasonlít egy menciára, saját kronológiám szerint haladva. Amikor tizenvalahány éve a kékfrankisták első szecessziós szalonjában jártam, akkor még a bordói paradigmából való kirángatás és a burgundiba való átterelés volt a fő csapásirány. Fáziskéséssel ugyan, de ebben már utolértük Ausztriát. Continue reading “Értékálló – Homola Kékfrankos és Syrah 2017”
Pannon rosso. A magyar vöröst én kékfrankosként képzelem el. Nem kizárólagosan, hanem alapértelmezésben. Ahogy sangiovesére vágyom, ha toszkán bort akarok inni. Continue reading “Túl jó hiperbe – Lajvér Szekszárdi Kékfrankos 2019”
Annyira lázba jöttem, hogy létezik somlói kékfrankos, hogy átsiklottam az apróbetű felett. Márpedig ez a kékfrankos nem csak somlói, hanem naturista is. Eggyel több a jóból, mint szeretném. Continue reading “Magyar borász, ne szedd korán! – Barcza Nagy-Somló Kékfrankos 2019”
Egyik pillanatban azt reméltem, hogy a puszták népe karikás ostorral odacsördít a jóbarátok szeme közé, a másikban attól tartottam, hogy Rachel fog epilációs proszemináriumot tartani Bangó Margitnak. A koncepció az volt, hogy megnézzük, vajon a hagyományos magyar fajták (valójában inkább K.u.K.) felnőttek-e már a nemzetköziekhez. Másik végén megragadva a petrencés rudat: igazuk lett-e azoknak a villányi, szekszárdi nagyoknak, akik 25 évvel ezelőtt azt mondták, kadarkából, kékfrankosból nem lehet várat építeni. Az előzményekről bővebben itt olvashatnak. Continue reading “Vörös őshonosok a világfajták ellen”
You must be logged in to post a comment.