Utókarácsony érlelt nagy vörösökkel

Tíz éve iszogattuk ezeket a borokat. Akkoriban még gyakran kerültek elénk, aztán egyre ritkábban, ahogy a boruniverzum tágulásnak indult, minket is magába szippantva. A visszatekintésre Szomjas Gödény (néhányan még talán emlékeznek rá a régi MA blogról) jóvoltából került sor, aki érdemi mennyiségű készleten ül a hőskorszakból.

Continue reading “Utókarácsony érlelt nagy vörösökkel”

Szerénységre tanít – Nicola Bergaglio Minaia Gavi 2018

Ha valami olyan, mint egy olaszrizling, de olasz, ahhoz semmi közöm. Ha olaszrizling és magyar, akkor bezzeg azonnal tapsikolok, mint a csattogós lepke. Mostanában és általában gyakran eszembe jut, hogy a borértéshez szerelem is kell, vagyis vágy. Ameddig az nem támad, addig a kóstolás csak katalóguslapozgatás, kirakatnézés, piszmogás, nem pedig alámerülés, odaadás, koncentráció. Az a bor, amelyik pusztán a palack tartalmával át tud bennünket rántani az első körből a másodikba, tényleg tud valamit. Continue reading “Szerénységre tanít – Nicola Bergaglio Minaia Gavi 2018”

Egy korty Toszkána – Villa Pillo “Cingalino” Rosso di Toscana 2017

Meg nem mondtam volna megkóstolva, hogy kétharmad merlot és egyharmad cabernet franc. Chiantiszerű – mi ez, ha nem a terroár lenyomata? Némi gumi az illatban, az is jellegzetes. Lendületes savú, moderált alkoholú (pedig 13%), de inkább teltkarcsú, mint vékony. Olaszosan tanninos is, kellemesen rusztikus. A fa ügyesen tesz hozzá, mintha csak öreg vagy nagy hordó lenne, pedig mennyire nem (másodtöltés és francia barrik). Tetszik, jó inni, hozza a toszkán hangulatot is, 5 pont (85/100). A hiperek 1500 forintos chiantijain határozottan túlmutat. Vétel: nincs túlkínálat itthon a műfajban, ha hasonlót keresnék és biztosra akarnék menni, újra kiadnám érte a 2900 forintot (Culinaris). Egyébiránt kissé drága.