Burgundit bordóival összekeverni szégyen, de nem megbocsáthatatlan bűn (l. lábjegyzet). A pinot noir-ba cabernet-t keverő borászokkal azonban már a Code Napoléon is külön cikkelyben foglalkozott. És a francia határról ma is visszafordítják azt, aki a chardonnay-t rieslinggel keveri. Nem tudom, hogy van-e külön büntetési tétele, de hátrahőköltem, amikor megláttam, hogy a Villa Tolnaynál Burgundiát oltanak Loire-ra, tölgyet az amforára.
Akinek kedves az etikett, az a közelébe se menjen. Aki ürügyet keres arra, hogy megkóstolhassa, az tekintse formabontó, futurisztikus ötletnek, és ha ez is kevés, hivatkozzon a modern borászat atyjára, Émile Peynaud-ra, aki szerint „a hagyomány nem más, mint sikeres kísérlet”.
Majdnem egy évvel ezelőtt találkoztam először ezzel a borral és akkor még határozottan zebmár hangulatot árasztott: a hordós, édes tónusú chardonnay és a sprőd, amforás sauvignon blanc külön utakon jártak. Aztán kóstoltam nyáron vendégségben, és már nem éreztem annyira a széthúzást. Mostanra pedig teljesen összeállt, hiába próbáltam kitapogatni a hegesztési varratokat. (Technológiailag amúgy egy őrült kísérlet.)
Eredeti figura, ha hasonlít egyáltalán valamire, akkor talán a balatoni nagy fehérek sós, egyszerre feszes és súlyos karaktere ugrik be. Túllép a gyümölcsök közvetlen és könnyű szexepíljén, van benne valami nehezen megfejthető, ami újabb és újabb nekifutásra csábít. Tömör szerkezet, vibráló savak, teljesen száraz és nagyon hosszú lecsengés. Üt, de nem fáj. Nemzetközi színvonal.
7 pont és 4450 Ft.
(Az anekdota szerint egyszer valaki megkérdezte Harry Waugh-t, hogy vele előfordult-e már, hogy vakteszten összetévesztett egy bordóit egy burgundival, mire így válaszolt: „Ebéd óta nem”.)
You must be logged in to post a comment.