
A múlt század második felében Languedoc volt a francia bor nyomortanyája és puskaporos hordója, amit segélyekkel próbáltak felszámolni. Azért mondom, hogy felszámolni és nem felemelni, mert a kivágási támogatást nehéz lenne vállalkozásélénkítésként eladni, inkább a sóval behintés humánus formája. A gettótlanításból, úgy tűnik, jól jöttek ki, mert a franciák kétfejű Robert Parkere, Bettane és Desseauve már „új Kaliforniaként” hivatkoznak Languedoc-ra. Bár nem teljesen világos, hogy mire gondoltak – vadnyugat, aranyláz? -, Kalifornia biztosan nem a nyomortanya szinonimája. Continue reading “Aranyláz a nyomortanyán”




Yves Cuilleron a legfinomabb borokat készíti, de erre az arca a legkevésbé sem készít fel. Én, aki életem meghatározó részét borokkal való szöszmötöléssel töltöm, mélyen lekötelezve érzem magam, amikor olyan valakivel találkozom, akinek a művei máig képesek feldobni, lekötni, ámulatba ejteni. Noha ezek a művek nyilván csak felerészben az emberi szándék, képzelőerő, szakértelem és szorgalom kifejeződései, hiszen a megformált anyag él és mozog, mégis nehezemre esik elfogadni, hogy az, aki ezeket a borokat létrehozza, nem feltétlenül szép. Kívülről semmiképpen. Fordítva persze még rosszabb lenne. 

Aránytalanul hosszú időt töltöttem már a kékfrankos elhelyezésével a saját bortérképemen, és lehet, hogy soha nem érek a végére. Szóval, a kékfrankos, az olyan, mint egy sangiovese, illetve olyan is, mint egy syrah, és kétségtelenül sokban hasonlít egy menciára, saját kronológiám szerint haladva. Amikor tizenvalahány éve 
You must be logged in to post a comment.