Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Pedro Ballesteros MW, a talán legismertebb spanyol boríró tartott egy mesterkurzust a Rioja Centennial Celebration keretében. Az előadáson Andrew Jefford is jelen volt és a Decanter e havi számában saját kommentárjaival ellátva beszámolt Ballesteros gondolatairól. A cikket többször is elolvastam, és végül nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy Jeffordhoz hasonlóan én is széljegyzettekkel lássam el Ballesteros megállapításait.
Nyolcezer éven át nem volt kérdés, hogy miért iszunk bort. A borfogyasztás kulturálisan mélyen be volt ágyazva. Az istenek itala, a szertartások, ünnepek, lakomák elmaradhatatlan kísérője, a hosszú élet titka, a rang és a hatalom szimbóluma. Csakhogy semmi sem állandó, ahogy a kultúrák fejlődnek, változnak, úgy hullámzik a fenti érvek súlya és érvénye. Meglepődnénk, ha valaki ma azt állítaná, hogy azért iszik bort, mert közelebb akar kerülni az isteni világhoz. És éppen a szemünk előtt játszódik a csata, amelyben a bor vesztésre áll az egészségkultusszal szemben. Így az sem zárható ki, hogy az erózió idővel eléri azt is, amit ma a borfogyasztás fő okának gondolunk, vagyis, hogy összehoz, összeköt, jókedvre derít, feldob és megolajozza a beszélgetéseket. Mi lesz, ha ez a tartóoszlop is repedezni kezd és végül ledől?
Ha azt mondom, hogy Stuart Pigott színes egyéniség, akkor keveset mondtam. Mivel azonban a Riesling egyház felkent prókátora, a kékfrankos lelkes propagátora és a magyar bor iránt is őszintén érdeklődik, én megtanultam tisztelni. Semmit nem tudok komolyan venni, amihez James Sucklingnak, a nagy pontinflátornak és önfényezőnek köze van, de miután Pigott lett a német referense, a riesling beszerzéseimben fontos iránytűt jelentenek az értékelései. Most mintha kissé viharos vizekre tévedt volna: elhagyta a jamessuckling.com-ot, saját oldalt indított, és rögtön egy örvény közepén találta magát a MORIC Lutzmannsburgra kiosztott 100 pontja és az osztrák OBI „hibás, nem megfelelő” minősítése kapcsán kialakult botrány miatt. Most egy magyar vörösborra is kiosztott 100 pontot, reméljük, ebből nem lesz hasonló purparlé. Continue reading “Magyar vörös még soha nem kapott 100 pontot”
Meddig lehet eltartani egy felbontott palackot aggasztó minőségromlás nélkül? Röviden: sokkal hosszabban, mint gondolnád. Hosszabban: hosszú lesz. Az alábbiakban szabadon keverem az anekdotikus evidenciát a szakirodalmi konszenzussal, de egyetlen olyan trükkről sem lesz szó, amihez fel kellene keresnünk a bűvészellátót.
Gyors egymásutánban három magyar vonatkozású cikk is megjelent Jancis Robinson oldalán. Időrendben az első, a „Miért lett a furmint száraz?” alapvetően Tokajjal foglalkozik. A második a John Szabo-féle „Vulkanikus Borok Versenye” díjazottjairól és a magyar vulkanikus termőhelyekről szól (egy kis osztrák átnyúlással). A harmadik egy vendégposzt egy londoni magyartól, Lilla O’Connortól, aki 2014 óta képvisel magyar borászatokat Nagy-Britanniában és olyan ügyfelei vannak, mint Barta Károly, a St. Andrea, Gere Attila vagy Kovács Nimród.
Sarah Heller nemcsak az egyik legfiatalabb master of wine, hanem maga a testet öltött globalitás: koreai szülők amerikai kultúrában felnőtt Hong Kongban élő lánya, aki képzőművésznek tanult a Yale-en, aztán Piemontban kötött ki és az olasz lett a gasztronómiai és önológiai anyanyelve. Az Italian Wine Unplugged 2.0 kötetben ír arról, hogy az uralkodó borértékelési iskolák nem igazán alkalmasak az olasz borok erényeinek felismerésére és elismerésére. Continue reading “Szerethetjük-e azt, amit nem szeretünk?”
Tamlyn Currin kezd kiégni. A fenti cím az ő címe és nemcsak az elkoptatott szófordulat, hanem a leírások tényszerűsége is arra utal, hogy írásdühét és metaforamániáját felőrölték a határidők (csak emlékeztetőül: nemrég még tündekovácsok kalapácsolták a somlói borokat). A Kog25 Pannoniát április első hétvégéjén tartották és Currin beszámolója pontosan fél évvel később jelent meg. Mivel a vaktesztekben jócskán szerepelt magyar bor és a szerző a három fajta természetéről és fejlődéséről is értekezik, ezért egy rövid szemlét mindenképpen megér a cikk. Continue reading “Felteszik a térképre a furmintot, a kékfrankost és az olaszrizlinget”
Az élősködő hatóságokra és életidegen előírásaikra mindenkinek van egy rossz szava. Én a borászkodást mint mezőgazdasági vállalkozást csak messziről látom, de olvasmányként vagy élőszóban annyiszor találkoztam már azzal a véleménnyel, hogy az eredetvédelemtől a növényvédelmen át a borok engedélyeztetéséig minden rendelkezés és minden végrehajtója értelmetlen és fogalomtalan, hogy végül axiómaként elfogadtam. Csak az utóbbi években, különböző borvidékek történetével ismerkedve, kezd leesni a tantusz, hogy ami ma nyűgnek és gonoszságnak hat, azért valamikor a tisztességes és tehetséges termelők maguk könyörögtek.
Continue reading “Öntözni kell, akarom mondani, nagy hiba lenne”
Bár lenne rá okom, ezt nem én kérdezem, hanem Fiona Beckett, a bor/étel párosítás talán legismertebb specialistája. A panaszária így kezdődik: „Nem tudom, hogy Önök, hogy vannak vele, de én állandóan ledöbbenek az árakon, amikor étterembe megyek”. Bár az angol áraktól a magyar szem is elkerekedik, a dolog ott válik érdekessé, hogy a fiát is bevonja az oknyomozásba, aki egy menő londoni étterem igazgatója. Continue reading “Hogyan lettek ilyen elképesztően drágák az éttermek?”
Alder Yarrow, a vinográfus, Somló nagy rajongója szerint a bor-étel párosítás a polgárvakítás minősített esete, önjelölt próféták áltudományos fontoskodása. Azon agyalni, hogy mit mivel szabad és nem szabad inni „a legnagyobb idő- és energiapazarlás”.
You must be logged in to post a comment.