Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
A hőskorban nagy Csaba rajongó voltam. Hogy ez mennyire nem a druszaságból fakadó részrehajlás volt, azt jól mutatja, hogy a MA legújabb inkarnációjában, azaz 2018 óta egyáltalán nem írtam Vesztergombi borokról. Szórványosan kóstoltam ugyan ezt meg azt, de az a kép rögzült bennem, hogy máig Windows 98 alatt futnak: magas alkohol és extrakt, kókuszreszelék és vaníliás porcukor, emberfaragó tannin. Ez az, amit szerettem húsz éve, és nem szeretek legalább tíz éve.
Borászok a valaha mért legforróbb nyárról, 5. rész: Sauska Villány – a kevésbé meleg Siklós kezd felértékelődni. Makó Bence szőlész és Futó Júlia borász válaszai. Continue reading “Évjáratértékelő 2024: Sauska Villány”
Jó az új Bogyólé? Nem rossz. Mégis… Ezúttal, tudtommal első alkalommal, tisztán zweigelt, kékfrankos nélkül, és ez mintha nem vált volna előnyére (csak nem főbb szerepet kap amaz? éled a villányi kékfrankos? lásd Carte Blanche). Vagy talán az évjárat lesz a ludas? Continue reading “Vylyan Bogyólé 2023”
Rövid leszek: qva jó. Pedig hosszan vacilláltam, hogy kell-e nekem ez a nagyseggű palackba zárt, francia nevű parvenü (valójában egy primőr elsőgenerációs kékfrankos). Mivel azonban évek óta nem kóstoltam villányi kékfrankost és Kiss Gáborra is illett ránéznem, végül összeadódtak a vektorok. Continue reading “Instaképes – Kiss Gábor Carte Blanche 2022”
A Vylyan még talán sosem állt ilyen jól nálam. Eddig voltaképpen csak a Bogyólének voltam követője, ehhez tavaly csatlakozott a Macska (amolyan ház borává nőtte ki magát, el sem akarom hinni, hogy portugieser ilyen jó is lehet, a 2020 és a futó 2021 is remek, vételnek nem kevésbé), és ugyan csak rendezvényen szerzett benyomás, de a kísérletezős amfórás/újhordós cabernet franc páros is megnyert magának. Lelkesedésbe azonban a Vörös Variációval (2021) csapott át a dolog.
Hogyan lehet Villányt megkülönböztetni Szekszárdtól? Dél-pannon napsütés kipipálva, dombvidék kipipálva, löszös, meszes talaj kipipálva, rómaiak kipipálva, rácok kipipálva, dunai németek kipipálva, rendszerváltó svábok kipipálva, bordeaux-i fajták kipipálva. Szóval, így nem. Emlékszem, hogy süldőmalac korunkban azt a bölcsességet sütöttük ki, hogy a szekszárdiakban van egy őrölt pirospaprikás, fűszeres jegy. Lehet, hogy volt, de erre mai fejjel már biztosan nem alapoznék. Régen a különbségek is különbek voltak. Continue reading “Villány vs Szekszárd”
Gyorsan tovatűnő ízek, melyekkel nem lehet betelni. Nekem ez jut eszembe, ha az újborra gondolok. Nem is értem a bozsolé-koncepció feletti fanyalgást (ti. hogy a 2000-es években meredeken leesett a Beaujolais Nouveau népszerűsége, manapság gyakorlatilag kötelező elem mentegetőzéssel kezdeni a témában születő írásokat, lásd itt), míg szembe nem jön egy olyan banánaromás, műanyag hatású bor, ami rögtön más megvilágításba helyezi a történetet. Continue reading “Kis primőrszemle: Ruppert, Vylyan, Bock és Duboeuf”
Ez a bor nekem mindig rácsodálkozás. Szóval a villányi fehér jó tud lenni. A stílus sem ismerős más borvidékeinkről, meg is lep, vakon valószínűleg osztráknak tippelném a precizitása, élénksége révén. Na és a magyar zöldvelteliniben sem hiszek, ritkán győz meg – ez ugyan házasítás, még az is lehet, hogy azért működik. És ha már, akkor örömmel látom, hogy az általam sokra tartott, ám fájóan mellőzött hungarikum, a királyleányka is helyet kapott benne. Continue reading “Fehéret Villányból – Bakonyi Csavargó 2020”
You must be logged in to post a comment.