Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Jó az új Bogyólé? Nem rossz. Mégis… Ezúttal, tudtommal első alkalommal, tisztán zweigelt, kékfrankos nélkül, és ez mintha nem vált volna előnyére (csak nem főbb szerepet kap amaz? éled a villányi kékfrankos? lásd Carte Blanche). Vagy talán az évjárat lesz a ludas? Continue reading “Vylyan Bogyólé 2023”
Rövid leszek: qva jó. Pedig hosszan vacilláltam, hogy kell-e nekem ez a nagyseggű palackba zárt, francia nevű parvenü (valójában egy primőr elsőgenerációs kékfrankos). Mivel azonban évek óta nem kóstoltam villányi kékfrankost és Kiss Gáborra is illett ránéznem, végül összeadódtak a vektorok. Continue reading “Instaképes – Kiss Gábor Carte Blanche 2022”
A Vylyan még talán sosem állt ilyen jól nálam. Eddig voltaképpen csak a Bogyólének voltam követője, ehhez tavaly csatlakozott a Macska (amolyan ház borává nőtte ki magát, el sem akarom hinni, hogy portugieser ilyen jó is lehet, a 2020 és a futó 2021 is remek, vételnek nem kevésbé), és ugyan csak rendezvényen szerzett benyomás, de a kísérletezős amfórás/újhordós cabernet franc páros is megnyert magának. Lelkesedésbe azonban a Vörös Variációval (2021) csapott át a dolog.
Hogyan lehet Villányt megkülönböztetni Szekszárdtól? Dél-pannon napsütés kipipálva, dombvidék kipipálva, löszös, meszes talaj kipipálva, rómaiak kipipálva, rácok kipipálva, dunai németek kipipálva, rendszerváltó svábok kipipálva, bordeaux-i fajták kipipálva. Szóval, így nem. Emlékszem, hogy süldőmalac korunkban azt a bölcsességet sütöttük ki, hogy a szekszárdiakban van egy őrölt pirospaprikás, fűszeres jegy. Lehet, hogy volt, de erre mai fejjel már biztosan nem alapoznék. Régen a különbségek is különbek voltak. Continue reading “Villány vs Szekszárd”
Gyorsan tovatűnő ízek, melyekkel nem lehet betelni. Nekem ez jut eszembe, ha az újborra gondolok. Nem is értem a bozsolé-koncepció feletti fanyalgást (ti. hogy a 2000-es években meredeken leesett a Beaujolais Nouveau népszerűsége, manapság gyakorlatilag kötelező elem mentegetőzéssel kezdeni a témában születő írásokat, lásd itt), míg szembe nem jön egy olyan banánaromás, műanyag hatású bor, ami rögtön más megvilágításba helyezi a történetet. Continue reading “Kis primőrszemle: Ruppert, Vylyan, Bock és Duboeuf”
Ez a bor nekem mindig rácsodálkozás. Szóval a villányi fehér jó tud lenni. A stílus sem ismerős más borvidékeinkről, meg is lep, vakon valószínűleg osztráknak tippelném a precizitása, élénksége révén. Na és a magyar zöldvelteliniben sem hiszek, ritkán győz meg – ez ugyan házasítás, még az is lehet, hogy azért működik. És ha már, akkor örömmel látom, hogy az általam sokra tartott, ám fájóan mellőzött hungarikum, a királyleányka is helyet kapott benne. Continue reading “Fehéret Villányból – Bakonyi Csavargó 2020”
Gyakoriságban még nem tartunk ott, hogy kattintás nélkül menjünk el egy világsiker vagy majdnem világsiker mellett, de most már két-három havonként stabilan becsenget egy. A nyáron az egyik világraszólót a gyakorlatilag ismeretlen Jammertal Borbirtok szállította Cassiopeia Merlot-jával, amely „a világ legjobb vörösbora […] lett”. Bennem ilyenkor mindig villogni kezd a bullshitriasztó, de alaposabban utánanézve, kiderült, hogy az eredményt lehet akár így is tálalni. Utána pedig azért néztem, mert egy barátom ezzel az instant legendával toppant be hozzánk, és én ilyenkor reflexszerűen szolgálatba helyezem magam. Continue reading “Megittam a világbajnokot – Jammertal Cassiopeia Merlot 2015”
Érdemes egy jó, 4500 forintos, középosztálybeli villányi franc-t érlelni? A kérdésre én gondolkodás nélkül rávágnám az igent – ha létezik itthon vörösbor kategória ebben az ársávban, aminek eltarthatóságában nem kételkedem, az éppen a cabernet & co., mindenek előtt Villányból és Szekszárdról. Continue reading “Bakonyi Pincészet cabernet franc vertikális 2010-2016”
You must be logged in to post a comment.