Aranyláz a nyomortanyán

A képen egy borászatot rejtettünk el (Domaine de l’Hortus)

A múlt század második felében Languedoc volt a francia bor nyomortanyája és puskaporos hordója, amit segélyekkel próbáltak felszámolni. Azért mondom, hogy felszámolni és nem felemelni, mert a kivágási támogatást nehéz lenne vállalkozásélénkítésként eladni, inkább a sóval behintés humánus formája. A gettótlanításból, úgy tűnik, jól jöttek ki, mert a franciák kétfejű Robert Parkere, Bettane és Desseauve már „új Kaliforniaként” hivatkoznak Languedoc-ra. Bár nem teljesen világos, hogy mire gondoltak – vadnyugat, aranyláz? -, Kalifornia biztosan nem a nyomortanya szinonimája. Continue reading “Aranyláz a nyomortanyán” →

Jobb, mint a D-vitamin

Folyékony napfény. Évszázadok óta alapvető élelmiszer a Pireneusok mindkét oldalán. Ellenáll a betegségeknek, jól tűri a szárazságot, bőtermő, magas cukorfokkal, ideális alany a tömegtermeléshez. Borként édes, gyümölcsös, nem tanninos, magas a fűtőértéke, ideális alany a népélelmezéshez. A megbízható eredményt messze földön irigyelték: évszázadokon át grenache-val csempésztek érettséget a bordeaux-i és burgundi borokba. Tagkönyves rajongójaként is azt kell mondanom, hogy azért van egy komoly hátulütője: összetett, komolyabb bort nehéz készíteni belőle. Continue reading “Jobb, mint a D-vitamin” →

A forgalommal szembe

Mester műtermében (Alvaro Palacios a Montesa dűlőben)

Sokat olvastam róla és nem így képzeltem el. A kritikákból annyit szűrtem le, hogy kiemelkedően jó bor és gyakorlatilag színtiszta garnatxa. Az első meglepetés – magam sem tudom, miért nem örömteli -, hogy sokkal riojább, mint vártam. A második meglepetésről majd a hajtás után.

Continue reading “A forgalommal szembe” →

Olcsó Jánosék ronizálnak

A kóstoló egy adott pontján mindenkit arra kértem, hogy fojtsa vissza a lélegzetét, mert hamarosan bevonulok a szent tőkével. Az ereklye egy Chateauneufben kivágott, viharvert tőke, amit egy tágas csomagtartóval megáldott barátom hurcolt át fél Európán, hogy aztán nekem ajándékozza. Egészen mostanáig pókok mászókája volt a fészerünkben, de mivel itthon a bakművelés izgalmas egzotikum, lecsutakoltam és kirángattam a rivaldafénybe. A hatás megmaradt egy szerény party trick szintjén, a hátra hőkölésen és a szórványos tapson innen, ahhoz azonban bőven elég volt, hogy mindenkiben rögzüljön: más koordinátarendszerben mozgunk. Continue reading “Olcsó Jánosék ronizálnak” →

Fa nélkül is lehet nagy bort készíteni

Vöröseknél az érlelés az univerzális csodaszer, gyógyír minden nyavalyára, sőt, egyesek szerint nem is lehet nagy bor az, ami nem érlelhető. Vagyis az érlelés valami olyat tesz hozzá a borhoz, ami egyébként nincs meg benne és másként nem is kerülhet bele. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a nagy borok jelentős hányada fiatalon gyakorlatilag ihatatlan. Nem véletlen, hogy Riojában, Piemontban vagy Montalcinóban a többéves hordós/palackos érlelés az eredetvédelem és a minőségi hierarchia nélkülözhetetlen eleme, és Bordeaux-ban is annak kellene lennie. Continue reading “Fa nélkül is lehet nagy bort készíteni” →

Szárnyas tájvadász – Telmo Rodríguez

A baszk Mona Géza (fotó: worldoffinewine.com)

Amióta jártam San Sebastianban, bocsánat, Donostiában, azóta folyton szem előtt vannak a baszkok. Ők az én indiánjaim, akiknek, szemben a kajova-apacsokkal, sikerült a gyarmatosítás előtti formájukat átmenteni az Optimus korszakába: egy vagon EU-s támogatással kistafírozva leszálltak a terrorizmusvonatról és a balkonról zászlólógatás feladása nélkül átnyergeltek a jólét vonatra (fun fact: Baszkföld Spanyolország leggazdagabb régiója). A baszkok Európa utolsó őslakosai, legalábbis a baszk az utolsó nyelv, amely túlélte az indoeurópai inváziót. Az utóbbi néhány évtized neves „spanyol” focistáiból mazsolázva képet kaphatunk a baszk nyelv egyediségéről: Andoni Zubizarreta Urreta, Andoni Goikoetxea Olaskoaga, Gaizka Mendieta Zabala, Aitor “Txiki” Begiristain Mujika. Számtalan ismert riojai borászat van baszk kézben (Rioja Alavesa a baszk oldal), többek között a Remelluri, amelyet 1967-ben vásárolt meg a Rodríguez-család (a Remelluri nemcsak kő/malter alapon a legősibb riojai borászat – a főépület a XIV. századból származik -, hanem írásos említésben is ők az elsők (1596)). Continue reading “Szárnyas tájvadász – Telmo Rodríguez” →

Mindent bele!

Elutaztunk a fény városának elővárosába, ahonnan a pezsgést viszik az éjszakába. És a Moselt is érintettük. Minden okom meg lett volna a fényes jó kedvre, de közben apám kórházban feküdt és minél jobban éreztem magam, annál inkább mardosott a bűntudat. Eddig a privát, innen folytatódik a közszolgálat, döntöm a szakajtót.   Continue reading “Mindent bele!” →

Fordult a lepkeprés – Josep Grau

Nem rabolom drága olvasóink drága idejét, ha kóstolták a tavalyi párost, és tetszett, akkor nincs okuk kihagyni az ideit, ha nem kóstolták, mire várnak. Az évjáratváltás fényében kidomborodott ez meg az, de az alapképlet változatlan: egy Burgundia-rajongó kesztyűs kézzel és spontán erjesztéssel kihozza a maximumot az öregtőkés garnachából és cariñenából. Continue reading “Fordult a lepkeprés – Josep Grau” →

Lepkék préselték – Josep Grau

Nem vertem nagydobra, de néhány évvel ezelőtt elkönyveltem, hogy jók a spanyol borok, de nem annyira jók, mint a franciák. Ez pontosan az a fajta általánosítás, amitől égnek áll a haj, viszont meg tudom magyarázni: abban az igényes olcsó kategóriában, ahol a szürkület beálltával portyázni szoktam, bőséges a spanyol, katalán, baszk, galego usw. kínálat az őshonos fajtákból, hordó nélkül készített, ötletesen csomagolt borokból, ám ezek gyakran megrekednek a csinos, de egysíkú, lineáris, csavartalan joven stílusban. Continue reading “Lepkék préselték – Josep Grau” →