Bormarketing tankönyvekben alaptétel, hogy a siker titka az egyértelmű üzenet. Minél egyszerűbb, annál jobb. Az 1 borvidék=1 fajta pl. nagyon tuti, az 1 ország=1 fajta maga a jackpot. Ha valakit nem győzött volna meg az új-zélandi sauvignon blanc vagy az argentin malbec világsikere, akkor elrettentő ellenpéldaként Elzászt szokták felhozni. Kétségtelen, hogy Elzászban az identitással és az eladásokkal is vannak gondok, de ha valaki, akkor ők joggal hivatkozhatnak a nehéz gyerekkorra. A kis Elzászt hol az apja, hol a nevelőapja verte.
Az ember egy hasonlítgató állat, sőt, talán az állatok is hasonlítgató lények, vagyis a figyelmük a változásra, a különbségekre van kihegyezve. Ezzel a fontoskodó okoskodással csak azt akartam felvezetni, hogy nekem betegesen nehezemre esik elfogadni bármilyen eltérést az etalonnak számító borvidék-fajta párosok stílusától, azaz minden más borvidékről származó bor sikerét attól teszem függővé, hogy mennyire hasonlít az „eredetire”. Champagne az egyik legjobb példa, de a német riesling is ilyen – minden más borvidék „rajnai rizlingjét” abban a koordináta-rendszerben helyezem el, ahol ők az origó. És hát sem az elzászi, sem a wachaui, sem a pannonhalmi „nem olyan”. A józan eszem azt mondja, hogy éppen az lenne furcsa, ha olyan lenne, mégis rendszeresen ott kötök ki, hogy “jó, jó, de azért nem egy moseli vagy pfalzi riesling”.
Fejben ugyan már régóta örökbérletes törzsszurkoló vagyok, de az ízlésemet egy óceán választja el a különlegességekre gerjedő gyűjtőkétől. Pl. nem lököm félre méla undorral a befutott borászok borait és továbbra is vonzanak a gyermeteg dolgok, mint a gyümölcs vagy az érett sav. Persze hozzám is eljut, hogy minél jobban dől a dűlő, annál minerálisabb a pala, minél kisebb a palackszám, annál autentikusabb az arc, minél jobban fáj a sav, annál rieslingebb a riesling, de amikor belekóstolok az iszapszemű ráják edzéstervébe, rövid intellektuális gimnasztika után visszamenekülök a hedonista kanapéra.
Hosszú időn át annyira szárnyszegett volt a magyar rajnai rizling-mezőny, hogy a lusta fogyasztónak elég volt három betűt megjegyeznie: PAP. Nem mondom, hogy kitört a magyar riesling-forradalom, de a verseny kétségtelenül kiéleződött, és úgy tűnik, hogy az Apátságból Főapátsággá előléptetett pannonhalmiak rieslingjét letaszították a trónról, sőt, a dobogóról is. A sors különös fintora, hogy a trónfosztók közül kettőt is Liptai Zsolt melengetett a keblén. 
Én Burgundiára, Elzászra, Moselre, Rias Baixas-ra és a Loire-ra szavaztam. Nem mindegyik úgy borvidék, mint a másik, és az ismeretszerzés vágyától vezérelve a fajtákat is kreatívan kezeltem. A sorba végül 2 chardonnay, 2 albarino, 2 riesling, 1 sauvignon blanc, 1 pinot blanc, 1 chenin blanc és 1 szürkebarát került.
Nem én voltam az ötletgazda, de ha már beleestem a wachaui krédóba, gondoltam ráérősen szétnézek; régen jártam feléjük, ki tudja mikor fogok legközelebb. Annak, hogy kerüljük egymást merőben prózai oka van: kiárazódtam a piacról. Évente egyszer-kétszer előfordul, hogy kicsengetek 30-40 eurót egy palack borért, de nem egy zöldvelteliniért vagy egy osztrák rieslingért.
You must be logged in to post a comment.