Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Pedro Ballesteros MW, a talán legismertebb spanyol boríró tartott egy mesterkurzust a Rioja Centennial Celebration keretében. Az előadáson Andrew Jefford is jelen volt és a Decanter e havi számában saját kommentárjaival ellátva beszámolt Ballesteros gondolatairól. A cikket többször is elolvastam, és végül nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy Jeffordhoz hasonlóan én is széljegyzetekkel lássam el Ballesteros megállapításait.
Nyolcezer éven át nem volt kérdés, hogy miért iszunk bort. A borfogyasztás kulturálisan mélyen be volt ágyazva. Az istenek itala, a szertartások, ünnepek, lakomák elmaradhatatlan kísérője, a hosszú élet titka, a rang és a hatalom szimbóluma. Csakhogy semmi sem állandó, ahogy a kultúrák fejlődnek, változnak, úgy hullámzik a fenti érvek súlya és érvénye. Meglepődnénk, ha valaki ma azt állítaná, hogy azért iszik bort, mert közelebb akar kerülni az isteni világhoz. És éppen a szemünk előtt játszódik a csata, amelyben a bor vesztésre áll az egészségkultusszal szemben. Így az sem zárható ki, hogy az erózió idővel eléri azt is, amit ma a borfogyasztás fő okának gondolunk, vagyis, hogy összehoz, összeköt, jókedvre derít, feldob és megolajozza a beszélgetéseket. Mi lesz, ha ez a tartóoszlop is repedezni kezd és végül ledől?
Meddig lehet eltartani egy felbontott palackot aggasztó minőségromlás nélkül? Röviden: sokkal hosszabban, mint gondolnád. Hosszabban: hosszú lesz. Az alábbiakban szabadon keverem az anekdotikus evidenciát a szakirodalmi konszenzussal, de egyetlen olyan trükkről sem lesz szó, amihez fel kellene keresnünk a bűvészellátót.
Gyors egymásutánban három magyar vonatkozású cikk is megjelent Jancis Robinson oldalán. Időrendben az első, a „Miért lett a furmint száraz?” alapvetően Tokajjal foglalkozik. A második a John Szabo-féle „Vulkanikus Borok Versenye” díjazottjairól és a magyar vulkanikus termőhelyekről szól (egy kis osztrák átnyúlással). A harmadik egy vendégposzt egy londoni magyartól, Lilla O’Connortól, aki 2014 óta képvisel magyar borászatokat Nagy-Britanniában és olyan ügyfelei vannak, mint Barta Károly, a St. Andrea, Gere Attila vagy Kovács Nimród.
Sarah Heller nemcsak az egyik legfiatalabb master of wine, hanem maga a testet öltött globalitás: koreai szülők amerikai kultúrában felnőtt Hong Kongban élő lánya, aki képzőművésznek tanult a Yale-en, aztán Piemontban kötött ki és az olasz lett a gasztronómiai és önológiai anyanyelve. Az Italian Wine Unplugged 2.0 kötetben ír arról, hogy az uralkodó borértékelési iskolák nem igazán alkalmasak az olasz borok erényeinek felismerésére és elismerésére. Continue reading “Szerethetjük-e azt, amit nem szeretünk?”
Az élősködő hatóságokra és életidegen előírásaikra mindenkinek van egy rossz szava. Én a borászkodást mint mezőgazdasági vállalkozást csak messziről látom, de olvasmányként vagy élőszóban annyiszor találkoztam már azzal a véleménnyel, hogy az eredetvédelemtől a növényvédelmen át a borok engedélyeztetéséig minden rendelkezés és minden végrehajtója értelmetlen és fogalomtalan, hogy végül axiómaként elfogadtam. Csak az utóbbi években, különböző borvidékek történetével ismerkedve, kezd leesni a tantusz, hogy ami ma nyűgnek és gonoszságnak hat, azért valamikor a tisztességes és tehetséges termelők maguk könyörögtek.
Continue reading “Öntözni kell, akarom mondani, nagy hiba lenne”
Alder Yarrow, a vinográfus, Somló nagy rajongója szerint a bor-étel párosítás a polgárvakítás minősített esete, önjelölt próféták áltudományos fontoskodása. Azon agyalni, hogy mit mivel szabad és nem szabad inni „a legnagyobb idő- és energiapazarlás”.
A társasjáték sem rossz, de annak csak egy valaki nevet a végén. A meccsnézés sem rossz, de pokol, ha nem mindenki ugyanannak a csapatnak szurkol (vagy csak veszít a csapatod). A közös túrázás is buli, de sok a logisztika és szar a kaja. A tudomány még nem vizsgálta, de a darwini evolúció láthatóan úgy intézte, hogy a barátok szaporításához a terített asztal, jó borokkal az ideális biotóp. Szóval, a címben feltett kérdésre a rövid válasz: etesd, itasd őket!
Continue reading “Hogyan szaporítsd a barátaidat? Elmúltál harminc és többre vágysz?”
Talán eltünök hirtelen, mint dodónyom a fövenyen. Soha nem is volt rám szükség. De a borbolygón különleges törvények uralkodnak. Megveszed a palackos kiszerelésű zsákbamacskát, és csak napokkal, hetekkel a pénztártól való távozás után derül ki, hogy mire verted el a pénzedet. Mintha úgy kellene autót vásárolnod, hogy elötte nem ülhetsz bele, próbavezetésről szó sem lehet, csak a kirakatüvegen keresztül bámulhatod. Vagy mint egy könyvesbolt, ahol nincs tapizás, belelapozás, mert minden kötet be van fóliázva. Élelmiszerek esetében persze nem szokatlan, hogy a zsugorfólián keresztül kell eldöntened, megveszed-e, de ritka az az élelmiszer, aminek kilójáért 5-10 ezer forintot kérnek (vagy 50-100-at). Continue reading “A borkritikus halála”
Az elmúlt hetekben több olyan kóstolón is részt vettem, ahol igazoltan nagy borokon tesztelhettük az ízlésünket. Nem vagyok nagy barátja a nagyboroknak, ami nem azt jelenti, hogy önmagam ellensége lennék, hanem annak elfogadása, hogy a nagyborok általában bordóiak vagy burgundiak, az előbbiekkel szoktam találkozni, és nem tartoznak a kedvenceim közé, az utóbbiakkal nem szoktam találkozni, pont. Amikor bordói(as) nagyborokkal találkozom, igyekszem az alkalomhoz konfigurált elmével asztalhoz ülni, fenntartásaimat felfüggesztem, szertartásosan figyelek, pörgetek, gargalizálok, kármentek és jegyzetelek. Aztán utólag próbálok valami tanulságot összeeszkábálni. Continue reading “Miért nem 10 pont?”
You must be logged in to post a comment.