Magyar fehér válogatott – Első kör

Egy borbarátommal beszélgetve merült fel az ötlet, hogy tarthatnánk egy osztrák-magyar örökrangadót. Volt már ilyen, valószínűleg nem is egy, a legnagyobb szabású és egyben rémálomszerűen kijózanítóról Ripka Gergely tudósított (adatvesztés miatt, már csak a mandineres beszámolót tudom linkelni), akinek őszinteségét és következetességét azóta is csodálom: gondolom, Tokaj-rajongóként ez felérhetett egy parázson járással kombinált szöges ágyas kempingezéssel, aminek az emléke örökké kísérti és beléhasít minden újabb száraz furmintnak kiosztott 7 pont után. Vagyis a papírforma nem nekünk kedvez, és borbarátom azt mondta, hogy őt nagyon is érdekelné egy ilyen kóstoló, de a magyar oldalt esélytelennek látja, ezért ő csak az osztrák szövetségi kapitányi posztot meri elvállalni. Continue reading “Magyar fehér válogatott – Első kör”

A berúgásiparnak bealkonyult

Samantha Cole-Johnson

Minden napra jut egy gyászjelentés, esik a borfogyasztás, esik, de nem kel, padlózott, rászámoltak, KO. Futószalagon gyártják a bűnbakot, önjelölt próféták ötletelnek hetet-havat. Én nem látok abban semmi rosszat, ha a bor a tartósan fogyasztott fogyasztási cikkből visszalép az alkalmiba, a köznapiból az ünnepibe, a berúgásipar agarai hátrébb szorulnak, a szódával-elmegynek meszelnek. A borkultúrát én is féltem, az alkoholizmust utálom. Continue reading “A berúgásiparnak bealkonyult”

Csaba Mesterünk

A hőskorban nagy Csaba rajongó voltam. Hogy ez mennyire nem a druszaságból fakadó részrehajlás volt, azt jól mutatja, hogy a MA legújabb inkarnációjában, azaz 2018 óta egyáltalán nem írtam Vesztergombi borokról. Szórványosan kóstoltam ugyan ezt meg azt, de az a kép rögzült bennem, hogy máig Windows 98 alatt futnak: magas alkohol és extrakt, kókuszreszelék és vaníliás porcukor, emberfaragó tannin. Ez az, amit szerettem húsz éve, és nem szeretek legalább tíz éve.

Continue reading “Csaba Mesterünk”

Let’s go Prosecco

A Parco Grotte del Caglieron

Proseccóba nem azért megy az ember, mert annyira szomjas. Én legalábbis biztosan. Nem mintha utálnám, lenézném a proseccót, de a táj, az építészeti örökség vagy a földrajzi közelség bármelyike nagyságrendekkel súlyosabb érv. Ha a bor szépsége a táj szépségének függvénye lenne, akkor Champagne labdába sem rúgna Conegliano Valdobbiadene Prosecco Superiore DOCG mellett. A táj szépsége ugyanakkor erős korrelációt mutat a dombok és dűlők sokaságával, a lejtésszög mértékével, és ennek számszerűsíthető következményei vannak, magyarán: a szépségért nagy árat fizetnek. Continue reading “Let’s go Prosecco”

A legkisebb királyfi – Schieber Trilógia Bikavér 2021

Ott tartottunk, hogy a Decanter World Wine Awards-on aranyérmes lett és a best buy válogatottba is bekerült a szekszárdi Schieber Borászat 2021-es Trilógia Bikavére. A 95 ponthoz az alábbi kóstolási jegyzetet rendelték: „Harmonikus házasítás, sötét bogyós gyümölcsökkel, szilvával és vaníliával, érett tanninnal és élénk, szaftos savakkal. Vonzó és jellegzetes.” Continue reading “A legkisebb királyfi – Schieber Trilógia Bikavér 2021”

Szárnyas tájvadász – Telmo Rodríguez

A baszk Mona Géza (fotó: worldoffinewine.com)

Amióta jártam San Sebastianban, bocsánat, Donostiában, azóta folyton szem előtt vannak a baszkok. Ők az én indiánjaim, akiknek, szemben a kajova-apacsokkal, sikerült a gyarmatosítás előtti formájukat átmenteni az Optimus korszakába: egy vagon EU-s támogatással kistafírozva leszálltak a terrorizmusvonatról és a balkonról zászlólógatás feladása nélkül átnyergeltek a jólét vonatra (fun fact: Baszkföld Spanyolország leggazdagabb régiója). A baszkok Európa utolsó őslakosai, legalábbis a baszk az utolsó nyelv, amely túlélte az indoeurópai inváziót. Az utóbbi néhány évtized neves „spanyol” focistáiból mazsolázva képet kaphatunk a baszk nyelv egyediségéről: Andoni Zubizarreta Urreta, Andoni Goikoetxea Olaskoaga, Gaizka Mendieta Zabala, Aitor “Txiki” Begiristain Mujika. Számtalan ismert riojai borászat van baszk kézben (Rioja Alavesa a baszk oldal), többek között a Remelluri, amelyet 1967-ben vásárolt meg a Rodríguez-család (a Remelluri nemcsak kő/malter alapon a legősibb riojai borászat – a főépület a XIV. századból származik -, hanem írásos említésben is ők az elsők (1596)). Continue reading “Szárnyas tájvadász – Telmo Rodríguez”

Az arany felső széle

Átlapoztam a Decanter World Wine Awards különszámát. Azzal kellene kezdenem, hogy a Gizella 6 puttonyos aszúja „Best in show” lett. Ezzel is kezdem, de nem tudok mit hozzáfűzni, az édes, a tokaji nem az én asztalom (igyatok Gizellát!, ez az őszinte hozzáfűzésem, igaz, száraz). Arra viszont felkaptam a fejem, hogy a közelmúltban kétszer is kóstolt Kreinbacher Classic Brut mennyire jól szerepelt (96 pont, az aranyérem felső határa). Mert bennem is az a benyomás alakult ki, hogy ez most a legjobb magyar pezsgő.   Continue reading “Az arany felső széle”

Hol tart most Wachau?

Nem én voltam az ötletgazda, de ha már beleestem a wachaui krédóba, gondoltam ráérősen szétnézek; régen jártam feléjük, ki tudja mikor fogok legközelebb. Annak, hogy kerüljük egymást merőben prózai oka van: kiárazódtam a piacról. Évente egyszer-kétszer előfordul, hogy kicsengetek 30-40 eurót egy palack borért, de nem egy zöldvelteliniért vagy egy osztrák rieslingért.

Continue reading “Hol tart most Wachau?”

Szeretnéd, ha ismernéd – dél-francia fehérek  

Lehetne hosszan agyalni azon, hogy a nyáron fehéret iszunk, jól behűtve és a télen vöröset, nem annyira behűtve, mennyire élettani szükségszerűség és mennyire kulturális beidegződés. És lehetne azon is okoskodni, hogy ha már fehér, akkor melyik nyári hónap a dél-francia fehéreké. Mondjuk, szeptember? Vagy most már október?   Continue reading “Szeretnéd, ha ismernéd – dél-francia fehérek  “