Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Ennek a posztnak egy új, méregdrága balatoni vörösről kellene szólnia. A legújabb bizonyítási kísérletről, hogy az északi parton is lehet vörössel megrendítően nagyot ütni. És ez remek alkalmat adna arról értekezni, hogy egy balaton-felvidéki „nagy bor” miben tér el az általában vett nagy bortól. De a surranópályán valaki ellopta a sót és a mennydörgést.
Meddig lehet eltartani egy felbontott palackot aggasztó minőségromlás nélkül? Röviden: sokkal hosszabban, mint gondolnád. Hosszabban: hosszú lesz. Az alábbiakban szabadon keverem az anekdotikus evidenciát a szakirodalmi konszenzussal, de egyetlen olyan trükkről sem lesz szó, amihez fel kellene keresnünk a bűvészellátót.
Viszonylag régen írtam átfogó anyagot az olaszrizling magyarországi helyzetéről és tudtam, hogy erre most sem lesz időm. De eszembe jutott, hogy talán megtette helyettem valaki más és az első ötletem az volt, hogy a magyar ihletésű GROW du Monde, azaz az „olaszrizling világbajnokság” környékén kellene keresgélnem. Győrffy Zoltán cikke a 2025-ös versenyről azonban csak egy helyszíni beszámoló, az eredmény részleges ismertetésével (tesz ugyan egy ígéretet, hogy lesz majd „bővebb elemzés is”, de ezt hiába kerestem). Aztán eszembe jutott Ercsey Dániel, és valóban ő is írt a 2025-ös GROW du Monde-ról, a „bővebb elemzéssel” viszont ő is adós maradt. Sőt, nagyon közel került ahhoz, hogy megvalósítsa Pierre Ménard álmát, aki szó szerint még egyszer meg akarta írni Cervantes Don Quijotéját.
Gyors egymásutánban három magyar vonatkozású cikk is megjelent Jancis Robinson oldalán. Időrendben az első, a „Miért lett a furmint száraz?” alapvetően Tokajjal foglalkozik. A második a John Szabo-féle „Vulkanikus Borok Versenye” díjazottjairól és a magyar vulkanikus termőhelyekről szól (egy kis osztrák átnyúlással). A harmadik egy vendégposzt egy londoni magyartól, Lilla O’Connortól, aki 2014 óta képvisel magyar borászatokat Nagy-Britanniában és olyan ügyfelei vannak, mint Barta Károly, a St. Andrea, Gere Attila vagy Kovács Nimród.
Három héttel ezelőtt vendégeket fogadtunk és mikor máskor fordult volna elő velem először, hogy egy garantáltan TCA-mentes, technikai parafadugóval zárt palack dugós lesz. A bor egy vaktesztben lett volna fontos szereplő, és a dolog sportértékét tovább növelte, hogy korábban, gyors egymásutánban kétszer is kóstoltam minden probléma nélkül. Le voltam törve, mint a bili füle. A defektes palack aztán valahogy elkerülte a figyelmemet és csak két héttel később vettem észre, hogy még mindig ott van a spájzban egy béna kis alkalmatossággal lezárva. Hirtelen ötlettől vezérelve behűtöttem, és újra megkóstoltam. A két hét ridegtartás meg sem kottyant neki. Sajnos, a TCA-nak sem.
Én elakadtam a natúri úton. Zavar, hogy a kén hiánya homogenizál. Ha vannak az egyformaságon belül árnyalatok, azok sem egy szép szín árnyalatai. Élesztő, sör, cider, ilyesmi. Mondanám, hogy kóstolva jobb az összkép, de itt is jut három gerenda a szembe: borotvaéles savak, újraerjedés és cincogó egerek. Inkább meghazudtolása ez, mint beváltása a nagy ígéretnek, hogy ti. „kén nélkül tisztábban látszik a terroir”. Engem teljesen váratlanul ért, amikor Bott Frigyes elindult ebbe az irányba. Pont ő? Pont te is?
Bormarketing tankönyvekben alaptétel, hogy a siker titka az egyértelmű üzenet. Minél egyszerűbb, annál jobb. Az 1 borvidék=1 fajta pl. nagyon tuti, az 1 ország=1 fajta maga a jackpot. Ha valakit nem győzött volna meg az új-zélandi sauvignon blanc vagy az argentin malbec világsikere, akkor elrettentő ellenpéldaként Elzászt szokták felhozni. Kétségtelen, hogy Elzászban az identitással és az eladásokkal is vannak gondok, de ha valaki, akkor ők joggal hivatkozhatnak a nehéz gyerekkorra. A kis Elzászt hol az apja, hol a nevelőapja verte.
Decemberben már kaptunk egy toszkán útinaplót Frank Pétertől. Most echte bennfentes tippekkel szolgál, mivel frankfurti lakosként a Mosel számára hazai pálya, ráadásul, megrögzött rieslinghead, akit sem a kor, sem a maradékcukor nem ijeszt meg. A továbbiakban övé a szó és a fotók többsége. Continue reading “Moseli örömének”
Fölösleges lenne bő lére ereszteni és tulajdonképpen hírértéke sincs, konstatálni mégis fontos: folytatódik a nyerő széria. Liverpool-drukkerként mélyen belém égett Roy Keane februári filippikája, miszerint a Liverpool rossz bajnok (az állítás igazságértékét nem befolyásolja, hogy ezt kimondani senki másnak nem eshetett ilyen jól). Kétlem, hogy a Gizella Cuvée-nek lennének ellendrukkerei, de ha vannak, a rossz bajnokozással akkor is várniuk kell: a valószínűtlenül jó 2023-as után jött a valószínűtlenül jó 2024-es és most itt van a valószínűtlenül jó 2025-ös. Continue reading “Gizella gazella”
Nem annyira pikáns, mintha Orbán Viktornak hívnák, de azért megértem, hogy a feleségem összerezzent, amikor a postás kopogtatott az ablakon és közölte, hogy Lázár Jánostól kaptunk csomagot. Utólag könnyű okosnak lenni: a Lázár egyáltalán nem ritka családnév, a János pedig valamikor az Istvánnal és Lászlóval versengett a keresztnév toplistán, vagyis elég sok Lázár János életét keserítheti meg, hogy a legendás vadász, vasutas és varieté színész árnyékában élnek.
You must be logged in to post a comment.