
Komoly cégek vagyonokat költenek marketingre, a magyar borász a belső hangot vagy a feleségét faggatja, amikor dupla áron szeretné eladni az olaszrizlinget vagy a kékfrankost. Régebben a presztízsépítést és a kétszeres szorzót latin névvel, súlyos palackkal és dombornyomással oldották meg. Pátzayék a matricás macskaszem és a fekete viaszkapszula mellett döntöttek. A macskaszem 7 éves koromig tartott bűvkörében, a fekete viaszkapszulával nincs közös múltam. Újabban azonban az a kép alakult ki bennem, hogy a színes viasz a natúrborosok törzsi arcfestése és így hasonló jelzőfunkcióval bír, mint a darazsak vagy a szalamandrák sárga-fekete mintázata. A Pátzay Pincénél alacsony kénről vagy hasonló new age túlkapásokról persze szó sincs, annyira indiánok ők, mint Adam Ant. Continue reading “Pátzay-rieslingek”

Az ember egy hasonlítgató állat, sőt, talán az állatok is hasonlítgató lények, vagyis a figyelmük a változásra, a különbségekre van kihegyezve. Ezzel a fontoskodó okoskodással csak azt akartam felvezetni, hogy nekem betegesen nehezemre esik elfogadni bármilyen eltérést az etalonnak számító borvidék-fajta párosok stílusától, azaz minden más borvidékről származó bor sikerét attól teszem függővé, hogy mennyire hasonlít az „eredetire”. Champagne az egyik legjobb példa, de a német riesling is ilyen – minden más borvidék „rajnai rizlingjét” abban a koordináta-rendszerben helyezem el, ahol ők az origó. És hát sem az elzászi, sem a wachaui, sem a pannonhalmi „nem olyan”. A józan eszem azt mondja, hogy éppen az lenne furcsa, ha olyan lenne, mégis rendszeresen ott kötök ki, hogy “jó, jó, de azért nem egy moseli vagy pfalzi riesling”.
Hosszú időn át annyira szárnyszegett volt a magyar rajnai rizling-mezőny, hogy a lusta fogyasztónak elég volt három betűt megjegyeznie: PAP. Nem mondom, hogy kitört a magyar riesling-forradalom, de a verseny kétségtelenül kiéleződött, és úgy tűnik, hogy az Apátságból Főapátsággá előléptetett pannonhalmiak rieslingjét letaszították a trónról, sőt, a dobogóról is. A sors különös fintora, hogy a trónfosztók közül kettőt is Liptai Zsolt melengetett a keblén. 

Ha olyan nagyon objektív vagy, mondjál anyádról kritikát. Egy borász eléd önti az életét és te piszmogva turkálsz benne (horribile dictu: rendületlenül köpsz). Ezek azok a helyzetek, amikor sikítva, verítékben úszva ébredek.
Régebben a francia terroirsuttogók csodafegyverének, akarom mondani, szemérmetlen hasbaakasztásnak tartottam a két perccel éjfél előtt megjavult évjáratokat. Aztán egyre gyakrabban hallottam borászoktól, hogy az évjárat minősége mégis csak az utolsó két héten áll vagy bukik, és hátrébb vontam az agarakat. 2022-ben Németországban is megtörtént a nehezen magyarázható csoda: a nyár emberemlékezet óta nem tapasztalt hőséget és aszályt hozott, a borok mégis üdék, illatosak, kiegyensúlyozottak.
A térképet böngészve megrázó felfedezést tettem: Szegedtől délkeletre, tőlünk alig néhány kilométerre van egy méretes tó. Először persze ledöbbentem, hogy ennyi éven át elkerültük egymást, de aztán győzött az öröm, hiszen ezzel egy többévtizedes problémám oldódott meg: amióta Nagykanizsáról Szegedre költöztem, nem sikerült a Csónakázó-tó hiányát feldolgoznom. Holnap éjszakára adva van a házi feladat: hegyeket álmodni Szeged határába, és boldogan élek, amíg fel nem ébredek.
Az üzemszerű működés nem erősségünk és ezúttal is szégyenletes késésben vagyunk a nyári/őszi best buy-ajánlóval. A malmok azért őrölgetnek, noteszszinten már gömbölyödik a mezőny. Az ex-PAP (aktuálisan PFA) rajnaijának kijárna lassan egy életmű-díj, nincs még egy bor, ami ennyiszer ugrotta meg az ajánlási küszöböt. Elég sok magyart, még több németet kóstoltam az elmúlt hónapokban, így nyugodtan mondhatom, hogy továbbra sincs jobb tipp, ha széles körben kapható stabilan rieslinges rajnaira vágyunk.
You must be logged in to post a comment.