Óvatos emlékeztető, mennyire érdemes kordában tartani a lelkesedést új szereplők új borai iránt. Hiába szép, ami csak röpke ideig szép – a bor, ami nem bizonyított még legalább 5-10 évjáraton át, arról semmit nem tudunk. Talán egyszer helyrekerül az értékrendünk.
Montiumék Barna-dűlős furmintja lefegyverző volt másfél évvel ezelőtt. Most, a harmadik-negyedik palacknál tartva úgy érzem, elveszett belőle valami fontos. Az egykor buja, gazdag gyümölcsösségből nem sok maradt, már most felütötte a fejét a birsalmasajt, korai öregedéssel ijesztgetve (meglehet, hogy fehér burgundival kapcsolatban premoxot emlegetnénk). Maga a megtestesült furmint, szikárság árad már az illatból is, valahogy már az is szárító; kóstolva testes és gazdag, de a maradékcukor édessége inkább küzd a szárító cserességgel, mint ellensúlyozza. Még ebben a rusztikus formában sem rossz ez a bor, de már nem találom benne, miért tartottam 2017-ben az egyik legjobb tokaji furmintnak. 5 pont (85/100).
You must be logged in to post a comment.