Gerard Bertrand egy intézmény Franciaországban. Fizikailag egy toronydaru, szellemileg Max Planckot próbálja egy hullámhosszra hozni Rudolf Steinerrel. 20 éven át volt rugby játékos, a francia válogatott oszlopos tagja. 22 éves, amikor az apja autóbalesetben meghal, és kénytelen a családi borászat irányítását is átvenni. A válságmenedzselés olyan jól sikerül, hogy ma sokan őt tekintik a languedoc-i bor megmentőjének. 54 évesen 14 birtokot igazgat, ebből tizenkettőben biodinamikusan művelik a szőlőt, és a legdrágább boráért 170 eurót kér, ami borvidéki rekord.
Én eddig csak az olcsóbb boraiból kóstoltam, csalódás még nem ért. Ezt a rozét egy Carrefourban vásároltam a nyaralásunk alatt. Minden szinten átlagon felüli: minőségben, megjelenésben és árértékben. (Miután haza mentettem belőle két palackkal, kiderült, hogy az Auchan tavasszal hozott belőle Magyarországra is, és Szegeden legalábbis akad még néhány palack 2500 forintért).
A halvány hajnalpír színből világos, hogy a provanszi rozé kategóriában versenyez. Nyitáskor még van egy kis tizenkettő-egy-tucat cukorkás, epres jellege, aztán ahogy a levegőn összerakja magát izgalmasabb és elegánsabb lesz, mangóval marcipánnal, fehér virágokkal és narancshéjjal. Kóstolva az egyensúly kifogástalan, az ízek erőteljesek és plasztikusak. Az anorexiás provanszi vonalnál – amiből tényleg csak egy-két borászat tud jól kijönni – teltebb, strukturáltabb, cseresebb, a magyar átlaghoz képest viszont bakfis balerina. Hosszú, száraz lecsengés. Oltja a szomjat, de kellően komplex ahhoz, hogy a lassú kóstolást is meghálálja.
6 pont és kiemelkedően jó vétel 2500 forintért.
A sziromfenekű palackot az Ecole Boulle hallgatója, Mélitine Courvoisier tervezte.
You must be logged in to post a comment.