Amikor elolvastam Jancis Robinson beszámolóját a nagy osztrák kékfrankos bedurrantásról, azonnal tudtam, hogy remek ürügyet kaptam egy semmit-el-nem-döntő kísérlethez. A zárszót – „még mindig nem tudom, mikor fog a kékfrankos bekerülni a nagy fajták közé” -, mi, kőkemény kékfrankisták, értékelhetnénk akár a hülye angolok hülye sznobériájának is, de én duplán egyetértek vele (egyrészt soha, másrészt minek). Viszont az érlelés szöget ütött a fejemben: mi van, ha a kékfrankos tényleg későn érő típus (palackban is) és kell neki az a 15 év, amit Roland Velich emleget. Continue reading “Naggyá teszi-e az idő a kékfrankost?”
Category: külföldi
Zokni kihívás
A Liverpool berámolt hetet, nekem is illene magasan kezdeni a hetet. Pláne, hogy egyéb okokból el voltam tiltva a betűvetéstől, miközben a mintavételezés zavartalanul haladt és torlódott az anyag. A folyóügyeken belül is kiemelt jelentőségű volt a felsőpulyai Lakompakon realizált nagyvak parti. Szűkebb körben, a nyilvánosság teljes kizárásával tavaly már teszteltük ezt a társasjátékot, és az annyira jól sikerült – értsd: meghökkentőre -, hogy idén új helyszínen és bővített stábbal megismételtük. Continue reading “Zokni kihívás”
Olasz válasz a Matuára – Pasqua Pinot Grigio Black Label 2021
Theo Zierock, a középső Foradori-gyerek egy szabadtéri kiáltványban felszólítja Kanye Westet, hogy ne népszerűsítse tovább a Santa Margherita Pinot Grigiót, mert nem elég, hogy bizonyítványt állít ki az ízléséről, de a termelési modell, amivel ezt a lőrét előállítják tönkreteszi a borvidéket. Theo Zierockot személyesen is ismerem, zavarba ejtő vegyüléke a lazaságnak és az elmélyültségnek, de erre a kabaré konferanszié alakításra, ami viccesen indul majd átmegy egy kórtörténeti elemzésbe, ahol a mondandó komolyságát és komorságát a mániákus vakaródzás és az egész testtel magyarázás ellenpontozza, nem voltam felkészülve. Ha Kanye West nem is, mi figyelhetünk rá. Continue reading “Olasz válasz a Matuára – Pasqua Pinot Grigio Black Label 2021”
Ünnepi bor
Évek óta van egy olyan fixa dilemmám, hogy mi van, ha nincs legjobb bor, sőt, még jobb bor sem, legfeljebb alkalomhoz illő bor van. Éppen annyira nincs legjobb bor, mint amennyire nincs legjobb szerszám, csak az adott feladathoz megfelelő vagy éppen alkalmatlan. A pillanatnak megfelelő bort kiválasztani a borértés fontos gyakorlati ága – mint egy DJ leveszed a közönség profilját, olvasod a hangulatát és mindig a megfelelő palackot húzod elő (könnyű ráismerni, hogy ennek a foglalkozásnak neve is van: sommelier). Continue reading “Ünnepi bor”
Lepkék préselték – Josep Grau
Nem vertem nagydobra, de néhány évvel ezelőtt elkönyveltem, hogy jók a spanyol borok, de nem annyira jók, mint a franciák. Ez pontosan az a fajta általánosítás, amitől égnek áll a haj, viszont meg tudom magyarázni: abban az igényes olcsó kategóriában, ahol a szürkület beálltával portyázni szoktam, bőséges a spanyol, katalán, baszk, galego usw. kínálat az őshonos fajtákból, hordó nélkül készített, ötletesen csomagolt borokból, ám ezek gyakran megrekednek a csinos, de egysíkú, lineáris, csavartalan joven stílusban. Continue reading “Lepkék préselték – Josep Grau”
Cseh olasz – Gala Hermes Ryzlink Vlašský 2018
Van ami most már örökre kimarad. Legalábbis nem rajtam múlik. A csehekkel is így vagyok. A grúzokkal is majdnem így lettem. Nem ellenzem, de aktívan nem keresem. Van bőven, amit szeretek, inkább azt mélyíteném, szélesíteném, ráadásul, ott van még a megkerülhetetlen tény, hogy a többség minden évben évjáratot vált. A kedvencek legkeményebb magjában is el vagyok adósodva. Melyik volt az utolsó Domaine Alary Estevenas, amit kóstoltam? Vagy Marcel Deiss Engelgarten? Hol helyezkedik el ebben a vágysorrendben egy cseh olaszrizling? Continue reading “Cseh olasz – Gala Hermes Ryzlink Vlašský 2018”
Belenyúltunk – megfizethető észak-olaszok
Az olasz fehér régi mániám. Mint a mániák általában, ez is személyre szabott és bajban lennék, ha meg kellene mondanom, hogy ebben mekkora szerepe van a kóstolható tartalomnak és mekkora a mentális csomagolásnak (mintha én fedeztem volna fel, mintha az én kis titkom lenne). A vörös oldal csak azért került képbe, mert a vendégek számára teljesebb fogyasztói élményt akartam nyújtani; ehhez képest kivágták a rezet, meg sem fordult a fejünkben, hogy másodhegedűsök lennének (persze kinek ne futna össze a nyál a szájában, amikor azt hallja, hogy vernács meg lágrejn). Summa summarum: az “észak-olasz” merítés erőn felül teljesített, a miénkhez hasonló falusi olvasóköröknek jó szívvel ajánlom lopásra. Continue reading “Belenyúltunk – megfizethető észak-olaszok”
Umami – Clos de Los Siete 2019
Akik tegnap születtek, azoknak mesélem, hogy volt egyszer egy Mondovino című film. Mint Michael Moore dokumentumfilmjeiben, itt is kidomborították, leleplezték, pellengérre állították a modern ember gyökértelenségét, a kapitalizmus és a globalizmus elidegenítő tendenciáit, a természet leigázásának drámai következményeit. A film egyik látens kérdése az volt, hogy lehet-e a jó rossz? Vagyis az, amit élvezettel fogyasztunk megkeseredne-e a szánkban, ha az előállítás körülményeivel is tisztában lennénk? A Mondovinóban az amerikai ízlés alapján a borvilágot globalizáló és uniformizáló diabolikus alak szerepét Michel Rolland-ra osztották. És ez a bor az ő „szövetkezetének” terméke. Continue reading “Umami – Clos de Los Siete 2019”
Elegancia, wtf?
Valamikor a nyár elején meghívtak egy nagyobb kóstolókörbe, és egy óvatlan pillanatban az egyik alapító atya azt a kérdést szegezte nekem, hogy „Na, de mi az, hogy elegancia?”. Nem mondom, hogy torkomra forrt a szó, de azért válaszadás közben alapzajként az zakatolt a fejemben, hogy miért kellene és mit lehet ezen magyarázni. Az ’elegancia’ nálam az alapszókincs része, soha korábban nem kellett az eredetén, jelentésén, használatán elgondolkodnom. Az éjjeli helyijáraton hazafelé zötyögve újra meg újra visszajátszottam a rögtönzésemet, és nem tudtam elhessegetni azt a kényelmetlen érzést, hogy a felcicomázott egyensúlyt próbáltam meg eleganciaként eladni. Continue reading “Elegancia, wtf?”
A korrupt borsajtóról
Jason Wilson a múlt héten közölt egy írást arról, hogy a befolyásos boros kiadványok milyen módszerekkel veszik rá, zsarolják meg a borászatokat, borvidékeket, PR ügynökségeket, hogy hirdetést vásároljanak vagy különleges „csomagokra” fizessenek elő. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy meg tudjam ítélni, a borsajtó alulfinanszírozottsága vagy vezető figuráinak mohósága vezetett-e ide, de az biztos, hogy a leírt esetek riasztóak és sajnos hihetőek. Continue reading “A korrupt borsajtóról”
You must be logged in to post a comment.