A dűlőválogatást mint elvet úgy-ahogy értem, mint jelenséget cinizmussal figyelem. Az könnyen érhető, hogy aki több fekvésben is ugyanazt a fajtát termeszti, és az egyik parcellája rendszeresen felülmúlja a többit, akkor azt idővel megtanulja becsülni, és felhagy azzal, hogy összeházasítsa más parcellák gyengébb termésével. „Ez a legjobb borom”, mondja, a címkére ráírja a dűlő nevét és árat emel. Mivel eredetileg ez a dűlő sem kapott különleges bánásmódot, a különleges minőséget a terület egyedi adottságainak tulajdonítja. „Természeti csoda”, gondolja magában. De mi járhat annak a fejében, aki nem egy és nem két dűlő termését palackozza külön, hanem az összeset?
A kérdésre a válasz, nyilván nem a bevétel, hanem Burgundia. Vagy a panteizmus („Mindegyik a Föld Anya gyermeke, ki vagyok én, hogy válogassak közülük?”). Figuláéknál hatot válogatnak, és ez nálam már inkább az összes, mint az egy kategóriájába tartozik, így amikor fölbontottam a 6+1-es ládát erősebb volt bennem a cinizmus, mint a csodavárás. Három bort már kóstoltam korábban – a Sóskútról nagyon jó véleménnyel voltam, a Sáfránkertet túlzásnak éreztem, a Szákát fenntartások nélkül szerettem. 38.000 forint súlyos összeg, még kalákában összedobva is, de én ajándékba kaptam, és aztán helyi borbaráti körünknek ajándékként adtam tovább.
Az összbenyomás az volt, hogy a borok önálló stílust képviselnek az olaszrizling műfaján belül és a színvonal rendkívül magas. Ez a stílus könnyen szerethető és könnyen méltányolható, mivel vonzóan gyümölcsös, árnyalatokban gazdag és kimondottan koncentrált. A hordókezelés kiváló. A súlyosabb, félszárazba hajló daraboknál is kitapintható egy sós vonulat, ami előnyösen slankít és geilmentesít, a szárazabb boroknál pedig a komplex savszerkezettel társulva szép egyensúlyt alakít ki. Megérdemlik és meghálálják a figyelmet – én inkább önállóan ízlelgetném, mint étkezéshez fogyasztanám őket (bár az édesebbek délkelet-ázsiai fogásokhoz jól passzolhatnak). Egy kritikai észrevétel: a dugók minősége méltatlan a borokhoz és az árukhoz (bónusz bosszúság, hogy a „Hetedik” névre hallgató késői szüretet megette a TCA, pedig nagyon izgalmas kísérletnek tűnt torzóként is).
Nem vakon kóstoltunk, de szavaztunk a három kedvencünkről, amiből az alábbi rangsor adódott: Lőcze (19 pont), Sóskút (10 pont), Száka (8 pont), Öreghegy (3 pont), Gella (2 pont) (minden első helyezés 3 pontot ért, a harmadik pedig 1-et). A tízpontos rendszerben én a Gellát és a Sáfránkertet 6 pontra, a többit legalább 7 pontra értékelném.
Gella – botritiszmentes, a sorban egyedüliként érezni a fát (nem pörkölést) illatban és enyhe cserességként, az egyensúly remek, illatban és ízben főként citrusok, ez a sor legfrissebb és talán legkarcsúbb bora.
Sáfránkert – a Gella teljes ellentéte, barokkos tobzódás, nem kevés maradékcukor és extra magas alkohol édesíti, kerekíti, fűti. Ha félszárazra készülünk, akkor minden a helyén, ha szárazra, akkor fanyalogni fogunk. Egyébként nagyon vonzó bor, trópusi gyümölcsös és sárgabarackos jegyekkel.
Sóskút – a kóstoló mértani középpontja, a botritiszes és a száraz vonulat metszéspontján. Sok gyümölcs, sok só, gazdag, de nem nehéz, vonzó, de izgalmas csavarokkal. Pazar bor. (Sav: 5,6 g/l, maradékcukor: 2,3 g/l, alkohol: 13,5%.)
Száka – személyes kedvenc no.1. Visszafogott botritisz, teljesen egyedi karakter, kő, vas, só és gyümölcsök. Komplex savak, szaftos korty, nemes, harmonikus bor.
Lőcze – személyes kedvenc no. 2, egyúttal a népszavazás győztese. Az édesebb vonulat koronaékszere. Maradékcukorban alig marad el a Sáfránkert mögött mégis jóval szárazabbnak hat (az alkohol 1 egész fokkal alacsonyabb). Gyümölcsbomba virágokkal, gombás jegyekkel, sóval és mandulás fanyarsággal megspékelve. A szivárvány minden színét felvonultatja. Végtelen lecsengés.
Öreghegy – nem botritiszes és a Szákához képest is száraz (maradékcukor: 1,0 g/l). Testes, koncentrált, mint a sor minden tagja, de szárazabb lévén valahogy könnyedebbnek hat. Az édesség és a botritisz hiánya megkönnyíti az árnyalatok észlelését és értékelését. Gyönyörűen fanyar bor, vasas kútvizes zamattal, miközben az illat bőven tartogat gyümölcsöt (körte, őszibarack), sőt, virágos jegyeket is. Izgalmas, komoly bor.
A Hetediket elvitte a TCA.
Meglepődtünk. A kóstoló végén többek szájából elhangzott, hogy egy borásztól talán még soha nem kóstoltunk ennyire erős sort. Én pedig megkövetem ifj. Figula Mihályt. A helyében én is válogatnék. A sor hatása alatt még azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy a botritisz a terroir része. Mindenesetre ő mesterien bánik vele.
Ha valaki kedvet kap Figula olaszrizlinget tesztelni, akkor az a Sóskút alapján el tudja dönteni, hogy akar-e velük mélyebb ismeretségbe kerülni, aki pedig egyből a csúcsra vágyik, az csapjon le a Lőczére.
[Az első és a harmadik kép a Figula Pince honlapjáról származik.]
You must be logged in to post a comment.