Megtaláltam a világ legolcsóbb könyvkritikáját, már ami az energiabefektetést illeti. Tamlyn Currin írta a jancisrobinson.com-ra. Ennél kb. kétszer hosszabb, de ez a lényeg: “annyira jó történet, olyan ragyogóan megírva, hogy amikor elmondtam Juliának, hogy fogalmam sincs, hogyan írhatnék méltó recenziót róla, és legszívesebben csak annyit írnék: OLVASSÁK EL!, akkor ő azt javasolta, hogy tegyem pontosan ezt. És megfogadtam a tanácsát. Legyen ez az első könyv, amit 2018-ban megvásárolnak! EZT A KÖNYVET MUSZÁJ ELOLVASNIUK.”
Ha most itt véget érne a recenzióm, akkor energiatakarékosságban Tamlyn Currinra is vernék egy kört. Nagy a csábítás, de próbálok hosszabb lenni.
A magyar kiadást eleve ketten írták: Bianca Bosker és a fordító, Bozai Ágota. Kézműves boros körökben bevett bölcsesség, hogy amint a szőlő szüretkor a ládákba kerül, a bor minőségi plafonja már adott (értsd: a pincében már csak rontani lehet rajta). Én hajlok arra, hogy ezt a fordításokra is igaznak tartsam. Ugyanakkor tudom, hogy nem az, hiszen ott van a Frédi és Béni esete Romhányi Józseffel, ahol a magyarított szöveg messze felülmúlja az eredetit. Viszont azt is tudom, hogy a magyar fordítások színvonala általában hajmeresztő (a bűnlajstrom a kínos félrefordításoktól a teljes bekezdések gátlástalan elhagyásáig terjed). Bozai Ágota nem vállalkozott arra, hogy magyarul újrateremtse a mondatokat, de hanyagsággal nem vádolható, a könyv nagy részében élvezhető és érthető szöveget állított elő.
Az egyik dolog, ami miatt a borbuzikat rendszeresen körberöhögik, az az általuk használt bikfanyelv, és ez az eredeti könyvnek is fontos motívuma, visszatérő humorforrása. Bozai Ágota azonben nem beszéli ezt a nyelvet, sem angolul, sem magyarul, így finoman szólva vakmerőség volt a fordítást elvállalnia. Bianca Bosker könyve arról szól, hogy rácsodálkozik a borbuzik világára, és mint becsvágyó dokumentarista elhatározza, hogy a körön belül kerül, kitanulja a borbuziságot és megírja a tapasztalatait. Bozai Ágota erre nem vállalkozott, becsületére legyen mondva legalább felkért egy szakértőt, hogy helyenként segítsen (Csorba Gábor (Bortársaság)). Az én, a mi szemszögünkből az a probléma, hogy aki ezt az oldalt, ezt a recenziót olvassa, az nem fog megbotránkozni, vagy a térdét csapkodva röhögni, amikor meglátja a „húzós tannin” szókapcsolatot. És ez egy újabb fontos kérdést vet fel: kinek szól ez a könyv?
A legtöbb boros könyv vagy tankönyvszerű, vagy kalauz. Bennfenteseknek szól vagy bennfentessé válni vágyóknak. A Dugódili kivülállóknak szól, legalábbis úgy indul. Bianca Bosker hosszú oldalakon át ecseteli, hogy milyen furcsákat mondanak, milyen furán viselkednek a dilisek (a ’cork dork’-nak egyébként tökéletes, persze nem szalonképes, fordítása lett volna a ’borbuzi’). Csakhogy én is így beszélek, és én is így viselkedem, így számomra nincs ebben semmi vicces vagy meghökkentő. Aztán idővel fordul a kocka, az értetlenkedő kívülállóból tájékozott bennfentes lesz, és itt kapóra jön a szerző háttere és intellektusa.
Mielőtt a könyv megírásának érdekében feladta volna állását, Bianca Bosker a Huffington Post technológia rovatvezetőjeként dolgozott. A szomelié-guruk tanításainak átadása, illetve saját pincepatkányi hányattatásainak leírása mellett gyakorlatilag minden olyan kérdést sorra vesz, ami ma teoretikusan izgalmasnak mondható a borokkal kapcsolatban. Megtudhatjuk, hogy mit gondolt Platón és Arisztotelész a szaglásról, és mit mond róla a mai tudomány (sokkal jobbak vagyunk, mint azt általában hisszük), megismerkedhetünk az éttermek történetével és a vendégek mai rendszertanával (ez az egyik leginkább meghökkentő és mulatságos rész), megtudhatjuk, hogy a drágább bor valóban nagyobb örömet szerez-e, hogy a borok élvezete egy színesebb világra nyit ablakot vagy a borsznobizmus csupán verbális és társadalmi konstrukció, azaz elsősorban pénz és a süketelésre való hajlam kérdése és persze a “természetes” bor polémia is szóba kerül.
Bosker mindenben elmegy a végsőkig. Ez egyrészt a lelkiismeretességét dicséri, másrészt az irigylésreméltó anyagi lehetőségeit bizonyítja. Amikor arról ír, hogy a borleírások egészen a huszadik század végéig mennyire semmitmondóak és primitívek voltak, akkor nem éri be annyival, hogy elmagyarázza, mi az az aromakerék és mekkora hatása volt a borkultúrára, hanem otthonában keresi fel a feltalálót, a nyolcvanas éveiben járó Ann C. Noble-t, amikor a szomelié diploma megszerzése után arra kíváncsi, hogy az agyi aktivitás szintjén is a borkóstolás mesterévé vált-e, akkor Dél-Koreába repül, hogy az agyát fMRI-vel vizsgálják, miközben szívószállal bort szürcsöl.
Nem szeretek Tamlyn Currinnal egy platformra kerülni, de el kell ismernem, hogy az utóbbi években ez volt az első boros könyv, amit jó szívvel tudnék másoknak is ajánlani. Egy palack jó bor áráért kapunk egy szórakoztató fejlődésregényt, vendéglátós biliborítást, egy szaglás- és ízleléskutatási nagyesszét és egy borkulturális kisenciklopédiát.
You must be logged in to post a comment.