Ha olyan nagyon objektív vagy, mondjál anyádról kritikát. Egy borász eléd önti az életét és te piszmogva turkálsz benne (horribile dictu: rendületlenül köpsz). Ezek azok a helyzetek, amikor sikítva, verítékben úszva ébredek.
Az én túlélési stratégiám, hogy nem írok róla. Ha kanti szigorral mérünk, akkor hazugság ez is. Megírhattam volna, hogy lepárlószökevény, hogy lepkefing vagy legalábbis tizenkettő egy tucat, amiért kár volt kohókat befűteni a palacköntéshez, kár volt fákat kivágni a címkékhez. Vagy ahogy Bussay doktor összegezte egy zalai borversenyen a pofonért harmadszor is sorba álló vidéki versenyzőnek: bort kiönteni, hordót elégetni, szőlőt kivágni. Na, ez az, amire (ma már) nem vinne rá a lélek.
Így aztán előre tudtam, hogy beszorultam, hiszen amikor Bácsi Zoltán megkeresett, hogy kóstoljam meg az életművét, akkor a második hívás után világossá vált, hogy a szerény kérés és a nagyvonalú felajánlás mögött rejlik egy számomra félelmetes feladat: írjak róla. Vagyis az történt, hogy a lehetséges költők közül engem szemelt ki Homérosznak és a megbízás arra szól, hogy egy posztméretű eposzban emlékművet állítsak a kalandjainak. Játékelméleti elemzéssel gyorsan tisztáztam a helyzetet. A lehetséges kombinációk: a borok kiválóak, BZ és története epikus, a lantom magától dalol; a borok kiválóak, BZ és története átlagosan érdekes, a lantom magától dalol; a borok közepesek, BZ és története epikus, a lantom dalra fogható; a borok közepesek, BZ és története átlagosan érdekes, a lantom néma marad; nem folytatom tovább, a lényeg, hogy a variációk többsége poszt nélkül zárul.
Aki találkozott már vele, bizonyára tudja, hogy Bácsi Zoltán nagy lángon ég, és ma már én lennék az utolsó, aki egy ilyen embert cinikus megjegyzésekkel leolt. Irigylem, helyesebben, örülök, hogy van, aki ennyi idősen is hisz magában és a saját történetében. Az élet- és pincetörténetet már megírták előttem, akit érdekel, lapozzon ide.
Ahogy haladtunk előre a borsorban, az alapítás és alakítás kronológiájában, úgy vált egyre világosabbá, hogy már azzal is nehezen tudna elszámolni a lelkiismeretem, ha a körülöttem röpködő szuperlatívuszok között én csak elég jónak találnám a borokat és ennek hangot adnék. Márpedig a nadapi rajnai rizlingek egy olyan tehertétellel indultak, amin én nem tudom magamat túltenni: hordósak, mondjuk úgy, hogy erős közepesen. Nálunk melegebb van, több a napsütés, mint a riesling sztenderdet meghatározó Németországban, én ezért elvben sem tartom jó ötletnek az amúgy is alig ropogó savak donga alatt puhítását, az amúgy is elhalványuló gyümölcsaromák vaníliával fedését.
A miniborászat története lakhatási problémákkal volt terhes – értsd: pince nélküli pince -, a feldolgozás, a tárolás, a palackozás 3-4 évenként 180 fokot fordult, és ez olykor a borokra is rányomta a bélyegét. Érdekes – és tanulságos – módon sem az évjáratok, sem a maradékcukor hullámzása nem okozott olyan drámai változást, mint a két évjáratnyi fajélesztőzés. Miközben ezek a borok lettek a talán legkönnyebben érthetőek és szerethetőek, mégis felértek egy tengelytöréssel: odalett a stiláris és talán terroir-mélységű folyamatosság.
2017-ben készült egy tartályos változat is, amit máig redukció terhel, gyümölcsben szegény, de a forró évjárat ellenére kackiás savak feszítik, és szerkezetileg hasonlít az én kultuszom bálványaira. Közfelkiáltással a sor legszebb tagja a 2012-es lett, amiben a hordó nem egyeduralkodó, máig mutat némi gyümölcsöt és a sav is derekasan tartja magát. Ez is inkább szép magyar fehérbor, mint tipikus rajnai, de könnyű szeretni és értékelni. A sorban volt két avantgárd kísérlet, én mindkettőt narancsbornak mondanám. Az első egy szerencsés baleset, a második totálkár. Az első nem is narancsbor, hanem egy újraerjedt édes, ami végül teljesen száraz lett, miközben megtartotta az édesborok áradóan gazdag gyümölcsaromáit, a második egy kesernyés, csikorgó selejt.
Ott tartottam, hogy a pöttyös el van rúgva, a borok jók, de az én ízlésem szerint messze nem annyira, mint mindenki más az asztal körül gondolni látszik, Bácsi Zoltán egy csodálatraméltó ember, én pedig hitvány alak vagyok, akkor is, ha utólag megjátszom a lelkesedést és akkor is, ha visszarántom őt/őket a valóságba.
Mivel az egész kóstoló rajnai-hangsúlyos volt, a végére illesztett mellékdaltól már nem sokat reméltem. Aztán a csóka főnixként felszárnyalt, és az alagút végén berobbant a happy end (nem, nem rúgtam be). Valószínűleg önmagamat ismétlem, de a Borbarát idején az volt a konszenzus, hogy Szentesi József fehérborban igazán erős, amikor én először eljutottam hozzá és azóta folyamatosan az volt benyomásom, hogy a vörösek ütnek igazán nagyot. És ezen az estén is kicsúszott a számon, hogy Nadap talán nem fehér-, hanem vörösboros vidék.
A csókaszőlő a magyar borászat nagy ígérete. Ahogyan az a magyar nagy ígéreteknél lenni szokott, a beváltásnál újra meg újra hibaüzenetek jelennek meg. Fogalmam sincs, hogy a termesztési nehézségek mennyire súlyosak, de Szentesi József, a Bussay Pince és a Vylyan után, itt egy újabb példa arra, hogy amikor működik, akkor olyan borokat ad, amelyek a magyar felső egy százalékba tartoznak, vagyis azok közé, amelyek miatt érdemes a borról olvasni, vitatkozni, utazni, fizetni, a májunkat kockára tenni.
Bácsi Zoltán három és fél csókaszőlője, amelyek „B oldal” néven kerültek forgalomba, olyan izgalmas – és technológiailag is hibátlan – borok, mint az Envinate körülrajongott vulkanikus csodabogarai, csak éppen gyümölcsösebbek, kedvesebbek, szebbek. Egy ilyen bor nagyságrendekkel többet tehetne a magyar bor nemzetközi híréért, mint akár a legszebb dél-pannon cabernet vagy merlot.
A három évjárat közül – 2016, 2020 és 2022 – a még forgalomba sem került 2022 tűnik a legszebbnek. A közönségkedvenc valószínűleg a 2020-as lenne érettségének, édesebb tónusának köszönhetően. Nekünk mégis az volt a benyomásunk, hogy a 2022-es egy hajszállal társai fölé emelkedik a fűszerességével és azzal, hogy miközben éterien tiszta és könnyed és fürge, mégis markánsan gyümölcsös és sós, valahogy úgy, mint Ráspi legendás 2003-as kékfrankosai. Persze egyik bor sem kapható, de a jelenleg-nem-elérhetőn belül a még-nem-került-forgalomba sokkal jobb eset, mint a már-elfogyott és a 2022-essel ez a helyzet (a néhány száz palack állítólag nyártól lesz megvásárolható).
A három és félből a fél egy 2017-es csókaszőlő és pinot noir házasítás (szintén „B-oldal” néven). Arányait tekintve ez is inkább csóka, mint nem – 2/3-1/3 -, az összebenyomás mégis egy koncentráltabb, sötétebb burgundira emlékeztetett, mondjuk, egy Thibault Liger-Belair Les Saint Georges-ra (ne nézd meg az árát!). Az illata virágos, meggyes, csipkebogyós, kóstolva koncentrált, rétegzett, dinamikus, ízgazdag, az intenzív gyümölcsösséget sós aláfestés teszi izgalmassá. Komplex és komplett. Nemzetközi szinten is komoly teljesítmény. Hogy ne maradjon el az elmaradhatatlan számszerűsítés: a négy „B-oldal” mindegyike eléri a 8 pontot, a ’22-es és a ’17-es alig fér bele.
Ez a kóstoló afféle Bácsi Zoltán-Variszkusz búcsúkoncert volt, miközben akad még egy-két kiadatlan kislemez, sőt, mint láttuk, minimum egy gyöngyszem. De a borászat nem tűnik el, csak generációt és nevet vált. A kóstolt 1b3-borok – a kód megfejtése: egy bolond hármat csinál – reményt keltőek. És persze ott van Szentesi József, aki egymaga körülbelül annyi új értelmiségi borásznak adott ihletet, mint az összes profi együttvéve.
Sajnos, ezektől a kispincéktől és garázsborászatoktól nem lesz rózsásabb a magyar táblakép, inkább afféle CERN-ek, ahol a részecskék ütköztetése a másodperc töredékiig felvillanó részecskécskéket eredményez, amelyektől az elméleti fizikusok jobban alszanak (már amikor). Számomra annyi az általánosabb tanulság, hogy Nadap nem egyborászos borvidék és csókaszőlővel – meg a hasonszőrűekkel – lehet nagyot gurítani (minimum kicsiben, néha mindenképpen).
You must be logged in to post a comment.