A gazdagoknak nem csak pénzük, hanem gógyijuk is van, sőt, igazuk. A nyaralást tényleg télre kell hagyni, egészen pontosan: télen kell melegebb éghajlatra, nyáron hidegebbre költözni, valahogy úgy, ahogy az okosabb madarak teszik. Nálunk nem volt ez ilyen szépen kilogikázva, és a hideg is csak langyos volt, dehát gazdagnak a szomszéd sem mondana. Viszont nagyon messziről nézve van bennem valami, ami összetéveszthetővé tesz egy influencerrel és bortúrák alkalmával ez kapóra jön.
Szóval, az egész éves megtakarítást feldobtuk a rulettasztalra és elmentünk Champagne-ba (járulékos haszon, hogy az út Németországon át vezet). Amikor az influencer nyaralni megy, a szerencsés desztinációk és hotszpotok leporolják a vörös szőnyeget, kiporszívozzák a porsche cayenne-t, apa megborotválkozik, ha gróf, előkerül a rózsaszín vagy sárga pulcsi, anya beszárítja a haját, ha grófnő, aranycsíkos szníkert húz. Én is vittem két pulcsit, meg hajzselét, de a lólábat nem lehet ennyivel eltüntetni. A helyszínen pillanatok alatt kiderül a turpisság, a táskák a szem alatt, a szellős fogsor, a szégyenlősen vállalt rockabilly frizura és a szelfizés teljes hiánya rögtön elárulja, hogy imposztor vagyok. Azzal meg, hogy mennyi karaktert öltöttem össze két évtized alatt, nem sokra mennek, a magyar gépileg továbbra sem fordítható, főleg, nem, ha egy-egy metafora is kicsúszik a szádon.
No, mindegy kereskedelemben dolgozó ismerőseim voltak olyan nagyvonalúak, hogy az egyébként látogatókat ritkán vagy soha nem fogadó helyekre is beajánlottak, így az év három napján VIP-nek érezhettem magam. Ez az egy tényező az, ami beszámolóm kalauzként kezelését megnehezíti, de erre is van orvosság. Mert ez az utazás annyira jól sikerült, hogy mindenkinek, aki eljátszott már a gondolattal, fenntartások nélkül ajánlom lopni az itinerünket.
Szegedről, de Pestről is, Champagne egy seggel megugorhatatlan távolság (1500 km, kb. 15 óra). Ezért odafelé, félúton, Regensburgban szálltunk meg egy éjszakára. Regensburg azon kevés német város egyike, amit nem bombáztak szét a II. világháborúban. Az Alpoktól északra a legnagyobb középkori városközponttal rendelkezik és valóban gyönyörű. Az itt még kezelhető méretű Dunára (és, minő meglepetés!, Regenre) épül, amit ráadásul fasza kis szigetek tagolnak. A belvárosban mediterrán hangulat, kisebb-nagyobb teraszok, kávézó, aperol-spritzező jólöltözött polgárok és topisabb, inasabb hipszterek és hipszterinák kapcsolódnak ki (utóbbiak aktívan, tekernek). Mindenhol fagerendás épületek és mindegyik más. Nagyon nem hasonlít az egyébként hasonló méretű Szegedre, ami egy zsebkendőnyi városmag, falvak gyűrűjében, amiket aztán lakótelepek ölelnek körül.
A Holiday Inn Express-ben szálltunk meg, ami nemcsak olcsó, de modern, tiszta és csendes, az óváros szélétől 10 perc gyalog. A szálloda alatti mélygarázsban 15 euró volt a parkolás egy napra. A Brauhaus am Schloss-ban ettünk, ittunk, a kaja német átlag, a sör viszont az egyik legjobb volt, amit életemben kóstoltam. Regensburgban a lényeg lényege a Steinerne Brücke körül összpontosul, ami egy patinás kőhíd, szigorúan gyalogosoknak (és kerékpárosoknak).
Másnap jött a szopóroller: a német autópályák némi túlzással folyamatosan halnak és újjászületnek, és a Regensburgtól Satteldorfig tartó cirka 200 kilométeres szakaszt úgy két és fél óra alatt tettük meg, a felújítások miatt többnyire 40-60 kilométeres sebességgel poroszkálva. De legalább ingyen van.
Szentségtörés lesz, amit mondok, de Franciaországban jobb az autópályák állapota, szinte akadálymentesen lehet haladni, igaz, fizetni kell, nem is keveset (végre-valahára általános lett a csippantós, hitelkártyás fizetés, és kiveszőben a hagyományos kosárba dobálós népi játék). Az út csatatereken vezet át, mindenfelé emlékműveket jelző táblák és temetők (Verdunt éppen csak elkerüli az autópálya).
Reims Champagne fővárosa, bár nem kizárt, hogy ezért a címért Epernay-vel ölre mennének. Mindenesetre sokkal nagyobb és történelmi jelentőségben is messze felülmúlja Epernay-t. A nagyság, lélekszámra, már megint Szegedet jelent, de építészetileg, belvárosilag nagyságrendekkel nagyobb. Nem fogok úgy csinálni, mintha az odautazással passzív történelmi tudásomat aktiváltam volna, mert semmit nem tudtam Reims-ről, pedig lenne mit. Főleg, azt, hogy koronázóváros, és a katedrálist, ahol koronázni szoktak, az első világháborúban úgy szétlőtték a németek, hogy máig nem sikerült teljesen helyreállítani. És általában a város történelmét meghatározza, hogy a leghuzatosabb európai szélfolyosóban volt/van (Párizs-Berlin tengely), ezért állandóan feldúlták, felgyújtották, megsarcolták, lerombolták, de, és itt jön az én szubjektív kontribúcióm, Reims elpusztíthatatlan. Nem tudom, hogy mi van itt, mi van az emberekben, de mindig volt erő és szándék, hogy újjáépítsék. Mondhatnám, archetipikus város (és nekem legalábbis, nagyon Európa): elégedett, mosolygós, kedves, jólöltözött emberek grasszálnak az utcákon és tereken, csevegnek a sokszáz teraszon és igen, champagne-t hörpölgetnek. És esznek úgy, ahogy csak a franciák tudnak. Itt megint guglizás-deficitem van, de rejtély számomra, hogy bár a cukrászdák komoly forgalmat bonyolítanak és jambon beurre-t sem csak a turisták esznek, a francia nők nem híznak (ha mégis, otthon maradnak). Amúgy, a férfiak sem.
Építészetileg, Reims nem egy nagy durranás. Az újjáépítési inga valahol a századforduló környékén akadt meg (mármint a XIX. és XX. között) és nincs olyan stiláris megkülönböztető jegy, ami alapján egy reims-i bérpalotáról biztonsággal meg tudnánk mondani, hogy nem pesti vagy bécsi. Mostanra a champagne-termelés a gazdaság motorja, de apró érdekesség, hogy szinte minden neves Champagne-ház alapítója a textiliparban tollasodott meg – előtte pedig mészkövet bányásztak, aminek gyönyörű és borászati szempontból praktikus örökségét jó néhány Champagne-ház élvezi.
(folyt. köv.)
You must be logged in to post a comment.