Influencer leszek – Pt. 3

Másnap átrobogtunk Épernay-be (fél óra autóval), gyorsan találtunk egy mélygarázst, aztán a felszínre érve utolért a modern átok, a gps-vakság: rohangáltam fel-alá, próbáltam az utcasarkok alapján égtájat fogni, de hosszú percekig nem találtam/tuk a helyes irányt. A bénázás után kissé kifulladva és csapzottan, de még vállalható késéssel estünk be a Leclerc Briant-hoz. Az első úriember, aki egy amerikai kiscsoportból kiválva üdvözölt bennünket, maga a főborász/pincemester volt, akit persze nem ismertünk meg, ő viszont tudott rólunk és biztosított arról, hogy a látogatás végén majd csatlakozik hozzánk. Az ígéretét betartotta, de addig még sok jó történt velünk.

Húsz év alatt talán féltucatnyi hasonlóan eufórikus, katartikus élményben volt részem. A látogatás előtt kedves barátainknak, akikkel együtt utaztunk azt mondtam, hogy bár nagyon rossz taktika előre bemondani az all-int, de per pillanat ez a kedvenc Champagne-házam/pincém, és ettől várom a legtöbbet. Az elkiabálás nem égett rám, sőt, barátom, aki saját borászat vásárlásán töri a fejét és már majdnem minden lehetséges iskolát és tanfolyamot abszolvált, a vizit végén feltette a kérdést, hogy van-e munkaerő felvétel, ő itt szívesen kacsolna, csonkázna, mosna hordót.

Próbálom rövid lére fogni: erre szokták azt mondani, hogy ékszerdoboz – én meg azt mondom, hogy ilyen az, amikor a francia ízlés találkozik az amerikai tőkével. Egyszerűen minden szép, ízléses és átgondolt. Esetünkben a bónusz, hogy kissé ezoterikus is. Ez utóbbinak az a magyarázata, hogy nemcsak biodinamikus a szőlőművelés, hanem Hervé Jestin, a főborász, aki élete első felét mérnökként élte le, aztán beütött az ökörszarv és a cickafark, azon dolgozik, hogy a steineri tanítást a szőlőből behozza a pincébe. Az alkimista kísérletek közül a hordó anyagának megreformálása sem maradhatott ki, így van – szabadalmaztatott! – aranyozott belsejű és – még nem szabadalmaztatott – platina belsejű hordójuk is. Talán kevésbé alkimista vagy steineri ihletésű, de a tengerben érlelés vonatra is az elsők között szálltak fel. Én nem ezért szeretem őket.

A kalauzunk egy Bordeaux-ban végzett borászhölgy volt és nagyon szégyellem magam, hogy nem jegyeztem meg a nevét, mert alkalmazottól ilyen szintű tájékoztatásban, odafigyelésben és kedvességben még soha nem volt részünk. A Leclerc Briant sztoriban van egy nagy csavar: a látszat ellenére ez egy vadonatúj borászat, a nevet és a pincét meg tudták venni, ám a területeket addigra a család eladta. Abban azonban van folytonosság, hogy az ex-tulaj a biodinamika úttörőjének számított (konkrétan ő volt az első Champagne-ban, mint ahogy szintén az elsők között lehetett, amikor a ‘60-as években felhagyott a vegyszerhasználattal). A mai vezetés láthatóan egy kiforrott, üzembiztos technológiára alapoz, és így belefér, hogy innen olykor expedíciókat indítanak az ezoterikus határvidék felé. A végeredmény több, mint meggyőző.

Hervé Jestintől akartam ide behozni valami ütős idézetet, de végül a Berry Bros blogján és Pierre Bettinger értékesítési igazgatónál kötöttem ki (feltételezem, egy követ fújnak): “Nem az a cél, hogy bio vagy biodinamikus champagne-t készítsünk; a cél az, hogy a lehető legjobb borokat készítsük a rendelkezésünkre álló emberekkel és terroirral. Az organikus művelés és a biodinamika nem az egyetlen igazság, nem egy keresztes hadjárat. Egyszerűen mi ezt az utat választottuk.”

A túra végén nyolc champagne-t kóstoltunk, abszolút eszményi körülmények között. A kóstoló felénél csatlakozott hozzánk Hervé Jestin, ami egyrészt nagy megtiszteltetés volt, másrészt nagy élmény, mivel az elhivatott és tehetséges emberek svungjával beszélt, de közben nem derogált neki a mi reakciónkra is figyelni, vagyis az előadásból beszélgetés lett. Ez persze azzal a következménnyel járt, hogy a kóstolt champagne-okra kevesebb figyelem jutott, a jegyzeteim terjedelme sorokról szavakra zsugorodott, így a tételes értékelés bekamuzása helyett inkább három pontot emelek ki.

Már a Bereche-nél is kóstoltunk egy intenzív, gyümölcsös, könnyen szerethető tiszta pinot meunier-t, ami azt mutatta, hogy ha nem is trónfosztásra készülő kóborherceg, de üdítő változatosság forrása lehet ebben a zárt univerzumban, ha elég komolyan veszik, a Leclerc Briant-nál pedig egy annyira komolyan vett meunier-t kóstoltunk, ami közel járhat a fajta jelenlegi maximumához és a szívem szakadt meg, amikor utólag megtudtam, hogy mennyiért adják.

Az optimális champagne-pohár meccs még nincs lejátszva, csak annyi biztos, hogy a coupénak régen bealkonyult, a flute-nak nem olyan régen. Én úszom az árral, és most a tulipra esküszöm, de megfontolandó a kísérletezést kiterjeszteni, hiszen a Leclerc Briant-nál a számomra már parodisztikus arányú Zalto Burgundy-ból kóstoltunk és el voltunk ragadtatva.

Hallottam már érveket a tenger, mint tökéletes pince mellett és tudom, hogy sokan kísérleteznek vele, de számomra van egy kis marketing trükk szaga az egésznek és amikor először hallottam arról, hogy a Leclerc Briant is beszállt a buliba, akkor elhúztam a számat – csakhogy ebben a sorban, akkor és ott, az Abyss tűnt a legjobbnak (nem kell megijedni, nem sós (vagy nem nagyon)).

A felvillanyozó élmény szinte minden átmenet nélkül csapott át rohanásba és kapkodásba. Elrepült az idő, az ebédidőt is beleértve. Fél háromkor vártak bennünket a Laurent-Perrier-nél, ahol alapból nem fogadnak vendégeket, amit én úgy fordítottam le magamnak, hogy onnan elkésni tényleg főbenjáró bűn lenne. Az utcán, kutyafuttában legyűrtünk egy-egy szendvicset, aztán irány Tours-Sur-Marne. Nem késtünk el, viszont korán jöttünk.

Ez egy több szempontból is különleges látogatás volt. Először is, a Laurent-Perrier nemcsak egy nagy presztízsű, nagy ház, hanem turistamentes övezet. Másodszor, Madridban, a Time Out piacon volt egy epifániánk néhány évvel ezelőtt, és azóta a Laurent-Perrier Rosé Brut nekem és a feleségemnek ereklye és madelaine-sütemény. Harmadszor, talán nincs még egy nagy ház, amelynek presztízse az utóbbi 5 évben ilyen meredeken emelkedett volna (a NV sztenderd ajánlás (96 Bettane & Desseauve pont!) és best buy az alapkategóriában, a Grand Siecle pedig a másik végen ért a csúcsra (100 James Suckling pont és “az év bora”)).

A borok minőségéből semmit nem von le, hogy a mi látogatásunk a komikus és a kínos határán táncolt. Amikor megérkeztünk, egy kedves hölgy fogadott bennünket és elnézést kért, hogy Marine nem tud velünk lenni és ő fogja helyettesíteni. De ő sem tud a látogatás végéig velünk maradni. Aztán elköszönt és soha többé nem láttuk. Kisvártatva a háttérből felbukkant egy másik hölgy – márkanagykövet asszony! – és beszédbe elegyedett velünk. Két dolgot szeretett volna megtudni, az egyik, hogy ő fog-e bennünket körbevezetni, a másik, hogy fogok-e írni erről a látogatásról. Egyik kérdésére sem tudtam kielégítő választ adni, az elsőre azért, mert fogalmam sem volt, a másodikra pedig kénytelen voltam neki bevallani, hogy nem szeretek pincelátogatásokról írni a “pincevakság” jelensége miatt (a kedves vendéglátó jelenlétében az udvarias vendégnek minden tetszik, egy idő után mindenért rajong, a kóstolás végén meg akarja kérni a borász vagy a felesége vagy a lánya kezét).

Rövid egyeztetés után kiderült, hogy igen, ő lesz a kalauzunk és néhány perccel később az is, hogy egyúttal a felkészítő tanárom és konzulensem a Laurent Perrier-ről írandó doktori értekezéshez. Egy percre nem vette le rólam a szemét, ha egy pillanatra lesütöttem a szememet vagy a horizont felé néztem, megkérdezte, hogy min gondolkodom, ha elmosolyodtam, megkérdezte, hogy mi volt vicces. A délelőttből délutánba csúszó Leclerc Briant vizit, a nyolc (kármentő nélkül abszolvált) champagne, az ijedtség, hogy elkésünk, aztán a sietség, ami miatt az ebéd részlegesen, a kávé teljes egészében kimaradt, mélyen aláásta a frissességemet, puszta akaraterőből próbáltam az agyam vérellátását egészséges szintre hozni, a pupilláimat tágítani, és megtalálni a nem tolakodó kíváncsiság és a rezzenéstelen közöny közötti arany középutat. A projekt sikerét erősen veszélyeztette, hogy a márkanagykövet asszony 45 percen át ismertette a tulajdonos család két évszázadot felölelő történetét, ami az én oldalamon követhetetlen nevek és házastársi kapcsolatok kusza halmazaként csapódott le, évszámokkal nehezítve. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy vizsgáztatva vagyok és a legkisebb jóindulatra sem számíthatok. A túra végére az agyam dióméretűre zsugorodott.

Négy champagne-t kóstoltunk, az NV-t, a 2015-ös évjáratosat, a rosét és a Grand Siecle-t. Maradjunk annyiban, hogy átéreztem a megtiszteltetés súlyát, de utolsó kétségbeesett erőfeszítésemmel sem sikerült kóstolói képességeim felszínére vergődni. Mielőtt elbúcsúztunk, a márkanagykövet asszony a lelkemre kötötte, hogy ha mégis írnék a vizitről, feltétlenül küldjek neki egy linket. Ezt most ünnepélyesen elmulasztom.

(folyt. köv.)