Influencer leszek – Pt. 4 

Este elmentünk az Au Bon Manger-ba, ami egész utazásunk egyik fénypontjának bizonyult. Ez egy agyonhájpolt majdnem-lakásétterem, minden komolyabban vehető reims-i ajánlóban szerepel és a google reviews-ben is csak tévedésből vagy bosszúálló elmebetegektől csúszik be öt csillagnál rosszabb értékelés. Ide is időben foglaltam asztalt, de őszintén szólva, amikor a megérkezés napján céltalanul bóklászva a belvárosban elsétáltunk a lehúzott kék rolók előtt, támadt bennem némi kétely, hogy egy kívülről ennyire lepukkant hely lehet-e belülről jó. 

Az Au Bon Manger-t két párizsi értelmiségi – divatszakma, ill. rádiózás – nyitotta meg 2008-ban. Egész életükben a kaja és a bor volt a hobbijuk, erős kézműves hangsúllyal, végül úgy döntöttek, hogy megpróbálnak abból élni, amit a legjobban szeretnek. A korlátozott nyitvatartással üzemelő étterem egyben csemegeüzlet és borkereskedés (kizárólag natúrborok és termelői sámpányisták). Örülsz, ha bejutsz és aztán örülsz, ha úgy tudsz leülni, hogy közben semmit nem versz le és senkinek nem lépsz a lábára. A dekor minimalista, a kopott, külvárosi/házias sikk jegyében, öreg, repedezett faanyag és pattogzott zománc. A helyszűke miatt a főételek az orrunk előtt készülnek, egy turnus van és gyaníthatóan folyamatos telt ház (ez kb. 18 főt jelenthet).

A klausztrofóbia küszöbét nem lépjük át, de már érvényesül a sátor és tábortűz hatás, nincs privát tér, egy csapat vagyunk, együtt lélegzünk, nyelünk, iszunk, eszünk és vígadunk. A menü minimál, de azért lehet választani; a mi turnusunkban ez hét elő- és utóételt és két főételt jelentett. Az árak nem alacsonyak, de bőven megér 10-15 százaléknyi felárat, ha azt a terrine-t, azt a sajtot, azt a lazacot kóstolhatjuk meg, amit egy 40 éve gyakorló francia ínyenc választott ki. Számomra hívogatóan hangzó cégér, hogy “Itt azt ihatod és eheted, amit én szeretek”. Mi végül kacsa rillette-et, baszk terrine-t, konfitált kacsa combot és casserole-t ettünk.

Gyökerét tekintve zavarbaejtően egyszerű, de tagadhatatlanul intenzív élmény, amikor kiderül, hogy két ember rajongásának van közös metszete és hirtelen aktiválódik a testvériség, szeretet, bajtársiasság érzése. Amikor a házigazdánk rákérdezett, hogy milyen pincéknél jártunk, és a felsorolásban a Leclerc Briant-hoz értem, akkor felcsillant a szeme és a polcra mutatott, kiderült, hogy van egy “ház champagne-a”, amit a Leclerc Briant külön nekik palackozott, egyedi címkével. Szerelmes pillantásokkal nyugtáztuk, hogy egyrészt milyen jó ízlésünk van, másrészt milyen jó fej a másik.

Aztán volt még két testvériség-szeretet- bajtársiasság pillanat, az egyik, amikor a mellettünk ülők megkérdezték, hogy milyen nyelven beszélünk és amikor visszadobtuk a labdát, kiderült, hogy az egyikük eltalálta, ami még soha nem fordult elő velünk (mi is próbálkoztunk velük, én nagy bizonytalansággal hollandra tippeltem volna, de tévedtem (svájciak voltak és valami ó-germán dialektusban beszéltek)), ebből aztán lelkes beszélgetés alakult ki Champagne-tól a foci eb-ig, éppen csak fondü és gulyás receptet nem cseréltünk.

A harmadik testvériség-szeretet-bajtársiasság pillanat akkor érkezett el, amikor a meleg ételek felszolgálása után a feleség odajött az asztalunkhoz és elmondta, hogy a natúrboros vonalon belül most Kelet-Európára, a Balkánra és Kis-Ázsiára szakosodnak (mi is egy osztrák és egy horvát bort kaptunk a vacsorához (vakon)), és nemrég ismerkedtek meg a roppant szimpatikus Bencze Istvánnal, akitől készülnek borokat felvenni a kínálatukba. Megerősítettük, hogy jól választott.

Miután Regensburg teljesen elvarázsolt, nem világvége hangulatban indultunk hazafelé, hanem újabb felfedezések reményében, hiszen hátra volt még Trittenheim, Trier, a Saar-völgy és Bamberg, plusz két kedvenc borászatom, a Carl Loewen és a Van Volxem. Ahogy az lenni szokott, voltak alul- és túlteljesítők.

Trittenheimra ráközelítve full-panorámát kaptunk a lélegzetelállító moseli dűlőkből. Fényképen valahogy nem jön át, hogy mennyire gyönyörűek a szakadékszerűen meredek ültetvények, a lábuknál kanyargó folyótükörrel. Az első gondolatom az volt, hogy hogyan lehet ezt egyáltalán művelni – tudom, vannak drótkötelek és egyéb alpinista trükkök -, a második viszont az, hogy kapálni biztosan nem kell, mert nincs mit. Gondolom, az is a talaj hiányával magyarázható, hogy itt a filoxéra sem tudott gyökeret verni/enni, így van bőven átoltatlan ültetvény és van bőven öregtőkés terület is, hiszen ki akarna itt kivágni és újratelepíteni (a szó szoros értelmében senki: nem csak a magyar fogy, hanem a szőlőművelésben élethivatást látó német is).

Trittenheimban a Seminarshofban ebédeltünk – tökéletes választás, már amennyiben az elvárásainkat okosan menedzseljük, hiszen hiába élnek a történelem kezdete óta egymás mellett Németországot nem tudta megrontani a francia gasztronómia, itt nincs művészkedés, önkifejezés, csíkok és pöttyök a tányéron, ez a disznó és a krumpli, a kolbász és a káposzta birodalma. Én a Seminarshofban szembesültem először a helyi pizzával, a flammkuchéval, amiből, ha levesszük a hagyma felét, akkor akár egy borkóstoló előtt is vállalható abrak és nem kell hozzá mustárt enni.

Azért kötöttünk pont itt ki, mert nagy szerelmem, a Carl Loewen közelében kellett vállalható éttermet találni. Ha valaki szeretne több napot is eltölteni a környéken (én, igen), akkor akad még bőven látogatnivaló: Nik Weiss (a.k.a. St. Urbans-Hof), Ansgar Clüsserath, Franz-Josef Eifel usw. A Carl Loewen látogatásról most nem írok bővebben, mert különben soha nem jutok ennek az útibeszámolónak a végére. A lényeg annyi, hogy ennél jobbat elképzelni sem tudok, magunkhoz képest nagyot fektettünk be, még a közelében sem jártunk soha annak, hogy egy helyen 30 palack bort vegyünk, és azóta minden más riesling, amit a nyáron kóstoltunk, kevésnek vagy legalábbis kevesebbnek bizonyult.

Trierben vagy közvetlen környékén sehogy sem találtam elfogadható szállást, így meglehetősen távol kötöttünk ki, mondhatnám, hogy az isten háta mögött, valójában inkább a természet lágy ölén. A Saarschleifenlodge minden ajánlást megérdemel: eszményi környezet, okosan és ízlésesen kialakított szobák (térerő van, tv nincs), jó árak, még a kaja is jó volt (bár nem olcsó). Aki szeret hegyi patakos vadonban barangolni, reggel néma csendre ébredni, folyóparton vízimadarakat sasolni, valószínűtlenül hosszú uszályoknak drukkolni, hogy be tudják venni a hajtűkanyart, annak kihagyhatatlan. (Ha a borászatnál megszállás és az igényes étterrem felárra is futja, akkor a környéken Peter Lauer az embered.)

Vasárnap délelőtt Trierben csellengtünk – kurva nagy történelem, sokkal kisebb történelmi városmag. Szép, szép, de azért kitalálható, hogy Regensburggal és Bamberggel szemben ezt csutkára bombázták 1944-ben. Délután elmentünk a Van Volxembe, aminek van egy szinte folyamatosan nyitva tartó üzlete, bárja, terasza és itt legeltettük a szemünket a tájon, miközben alapborokat kortyolgattunk. Összefutottunk a tulajdonos feleségével is, aki elmondta, hogy mit ajánl a választék GG-szegmense alatt, aztán elmondta, hogy stagnál a piac, és érdeklődött, hogy Magyarországon milyen a helyzet és közben kiskocsin kitolta a borainkat az autónkig. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy vasárnap kora délután volt, a látszat alapján ítélkező énem kapott egy nagy pofont és visszamenőleg is szégyellem magam.

A feleségem még útban Trier felé kiszúrta, hogy egy meredek domboldalban van valami impozáns várkastélyszerűség és ha időnk engedi, meg kellene nézni. Az időnk engedte és második nekifutásra meg is találtuk. Más kérdés, hogy a keresés közben kiderült, hogy Saarburgnak van egy még nagyobb attrakciója: vízesésre épült. Én még ilyet soha nem láttam. Az teljesen szabvány megoldás, hogy városok folyópartra épülnek, de hogy egy falu/kisváros egy sebesen száguldó XL-es hegyipatakra épüljön rá és a főtér egy 20 méteres vízeséssel érjen véget, ez nekem újdonság. Elkerekedett szemmel néztem, mint ötévesen az állatkertben a mandrill pasa seggét. (Aztán még egyszer elkerekedett a szemem, amikor utánaolvastam és kiderült, hogy itt mesterséges patakszabályozással van dolgunk: a tűzivízre és malommeghajtásra alkalmas energiaforrásra vágyó XI-XII. századi polgárok vezették be a falu közepére a szomszédos patakot.)

Ebben a sorozatban sok várost dicsértem már, így Bamberggel kissé zavarban vagyok. Éppen a napokban botlottam bele, hogy a ’hype’ (nekünk: hájp) a ’hyperbole’ rövidítése, ami a görög ὑπερβολή-ból jön és a magyarban is létezik hiperbola formában – a nem-matematikai, azaz retorikai jelentése: túlzás. Bamberggel nem tudok mást tenni, mint túlzásokba esni. Ez az ultimate középkor fíling, szűk, összevissza kanyargó utcák, mézeskalács házak, túlméretezett katedrálisok, folyócska vízimalommal, széles kőhíd, olyan masszív pillérrel, hogy még a városházát is megtartja, a lovak, marhák, szamarak szerencsére hiányoznak, így a légyfelhők kavargása helyett egy sárga billegető akrobatikus magánszámában gyönyörködhettünk ebéd közben. A szélcsatornaként is funkcionáló folyót, amelynek hűvös lehelete megóvott bennünket attól, hogy csatakosra izzadva, a házfalak tövében lopakodjunk felszabadult városnézés helyett, ahol csak lehetett beépítették fémrácsos gyalogoshidakkal. Ezek a légies szerkezetek aztán több helyütt elágaznak és kiszélesednek és így eszményi étteremteraszok jönnek létre – nyáron, délben, árnyékban egy folyó közepén két méterrel a vízszint fölött lebegni, miközben flammkuchét eszel és sört iszol, megfizethetetlen élmény.

Na jó, ez is egy hiperbola volt: megfizethető, egy centtel sem drágább, mint itthon. A szállásunk, ami egy műemlék épületben volt – egy hajdani malomban (Altstadt Hotel Molitor) – nagyon is megfizethető volt és nevéhez méltóan az óváros sűrűjében helyezkedett el. A XVI. században a parkolás még más jellegű probléma volt, de nem először tapasztaltuk meg, hogy ésszel és jószándékkal az emberek élete jobbá tehető: gyalog 4 percnyire található a Tiefgarage Geyerswörth, ami egy napra 17 euróba került és ahogy a felszínre értünk, rögtön az önkormányzati turista irodába ütköztünk, ahol felmarkoltam egy kis papírtérképet, ami gyalogosoknak, városban továbbra is isteni áldás a gps-hez képest.

Este, barátaink meghívtak egy kiváló helyi étterembe, ami önmagában is megható gesztus volt, de amikor az itallapról kiderült, hogy kedvenc olcsó champagne-om és kedvenc megfizethető chateauneuf-du-pape-om is elérhető, akkor úgy éreztem, hogy ez az út szerencsés csillagzat alatt született. És erre a másnapi 1000 km-es út sem cáfolt rá. Ami itthon várt, az pedig más lapra tartozik.

[Az Au Bon Manger fotó forrása: https://www.eefinthecity.com/post/restaurants-reims-france]