Let’s go Prosecco

Proseccóba nem azért megy az ember, mert annyira szomjas. Én legalábbis biztosan. Nem mintha utálnám, lenézném a proseccót, de a táj, az építészeti örökség vagy a földrajzi közelség bármelyike nagyságrendekkel súlyosabb érv. Ha a bor szépsége a táj szépségének függvénye lenne, akkor Champagne labdába sem rúgna Conegliano Valdobbiadene Prosecco Superiore DOCG mellett. A táj szépsége ugyanakkor erős korrelációt mutat a dombok és dűlők sokaságával, a lejtésszög mértékével, és ennek számszerűsíthető következményei vannak, magyarán: a szépségért nagy árat fizetnek.

Proseccóban a domborzat megoszt, árkot ás és szekértáborba kényszerít. Prosecco ugyanis egy hatalmas lapály, amiből kiemelkedik egy kis sziget; történetileg a hatalmas lapály a kis szigetnek köszönheti létét, a kis sziget viszont a hatalmas lapálynak köszönheti mai jólétét. A belviszály forrása, hogy míg Prosecco-alsón minimális ráfordítással, maximális hozammal, gépesítve lehet szőlőt termeszteni, aztán olcsó proseccóval elárasztani a piacot, addig Prosecco-felsőn éppen ellenkezőleg: nagyobb ráfordítással, kisebb hozammal, kézi munkával lehet csak szőlőt termeszteni, a többletköltséget azonban nem tudják az árban érvényesíteni.

Prosecco gyönyörű szíve, a velencei kalmárelit és protoburzsoák hajdani kertvárosa és villanegyede autóval egy óra Velencétől (és nyolc Budapesttől). A szívcsakra szerintem Valdobbiadene és környéke, és van egy olyan útvonal, amire szinte minden felfűzhető, ami a szemet gyönyörködteti és a lelket felemeli, ez a Strada del Prosecco (ha valakinek olyan szerencsésen jön ki a lépés, mint nekünk, hogy október első hétvégéjén utazik, akkor az autós dolce vitáról is képet kaphat.)

Az utazást úgy terveztem, hogy minél közelebb legyünk az általam kiszemelt két borászathoz, de itt fél óra gyaloglással gyakorlatilag bármely szállástól el lehet jutni legalább két neves borászatig. Én azonban egyetlen okot sem tudnék felhozni a változtatásra: a két cantina és a szállás is tökéletes választásnak bizonyult. Jóval a foglalások után, néhány nappal az utazás előtt jutott eszembe, hogy ránézzek a Gambero Rossóra, és kiderült, hogy a 2024-ben négy tre bicchierivel kitüntetett valdobbiadenei proseccók közül kettőt mi is kóstolni fogunk. A szállás pedig egy 300 m²-es, 4 hálószobás, 3 fürdőszobás lakosztály volt, komplett konyhával, ingyenes parkolóval, és fejenként 18 ezer forintra jött ki egy éjszaka (heten voltunk).

A Merotto régi kedvencem, az Andreola új gyűjtés volt. A Merottóban a három csúcsbort kóstoltuk fejenként 18 euróért, ráadásként kaptunk valami rágcsálnivalót és megkóstolhattuk a pinot noirból készített rozéjukat is. Gyönyörű helyszín, informatív tárlatvezetés, kiemelkedően jó borok – főleg, a Cuvée del Fondatore és a rosé – és a szívélyes fogadtatást jól jellemzi, hogy a kóstoló végén, látva az esőt, a tulajdonos fuvarozott bennünket haza két turnusban.

Az Andreola nagyobb és nagyüzemibb hangulatú, de itt is kifogástalan volt a vendéglátás, a birtok és a borok ismertetése. Az épített környezet, a kóstolóterem berendezésének minősége, a szemléltető eszközök átgondoltsága pedig az egyik legjobb, amit valaha láttam. Itt a dűlőválogatott borokat kóstoltuk végig – ötöt 20 euróért – és nekünk nem a hárompoharas San Pietro di Feletto tetszett a legjobban, hanem a csontszáraz Col San Martino.

Két és fél étteremben jártunk, kétszer a szálláson vacsoráztunk (aki vásárolt már Olaszországban szupermarketben, pékségben, hentesnél, tudja, hogy itt végre előjöhetnek azok az egyszerű receptek, amelyeknek sikere az alapanyagokon áll vagy bukik, és éppen ezért otthon gyakorlatilag rekonstruálhatatlanok). A Salis az egyik legszebbnek látszó étterem a környéken, mind a berendezés és kilátás, mind az ételek stílusa és online prezentációja alapján.

Ez az az eset, amikor a látszat többet ígért, mint amit a valóság nyújtott. Senkit nem beszélnék le a Salis felkereséséről, de két fogyasztóvédelmi figyelmeztetést elhelyezek: a hely kisebb, mint a fotók alapján gondolnánk, és bár a séf tehetsége kiemelkedő, a pincérek nem segítenek az első Michelin-csillag megszerzésében. Az árak teljesen méltányosak a megcélzott minőséget figyelembe véve és már a kilátás is bőven megéri azt a 20-25 százalék felárat, amennyivel drágábbak egy közönséges falusi kifőzdénél.

Az utolsó estét Cormónsban töltöttük, a szlovén határ közvetlen közelében. Az utunkat megszakítottuk Udinében és a Prosciutterie IE Udinében ebédeltünk, ami egy minőségi sonkákra specializálódott bisztró/kávézó. A történelmi városközpontban található, mindig teltházas, a jó tanácsot megfogadva, mi is előre foglaltunk. Ízig-vérig olasz, zajos, nyüzsgő, hangulatos hely kiváló hidegtálakkal és egyszerű melegételekkel – ha még egyszer eljutnék Udinébe, egy percig nem haboznék, hogy hol egyek.

Cormons-ban a Locanda Orologióban szálltunk meg, ami Livio Felluga tulajdonában van, de gebinben üzemeltetik. A szállás nem rossz, de azért erősen érződött, hogy ez egy utólag „fogadósított” épület, hülye szobakiosztásokkal és a hozott anyagból barkácsolás görcseivel. Az étterem kaja szempontból erős közepes, hangulatban osztályon felüli, a kiszolgálás hibátlan, a borlista példamutató.

A két pincén kívül három olyan dolog volt, ami mély nyomokat hagyott bennem. Az első a Parco Grotte di Caglieron – ennyi természeti szépséget egy kb. 300 méteres szakaszba sűrítve még soha nem láttam. Azt hittem, hogy ez a fajta buja növényzettel benőtt, sziklába vájt vízesés sorozat, csak tévében létezik, Attenborough-narrációval. Minden idők legjobban elköltött 4 eurója.

A második Udine, ami érzésre 3-4-szer akkora város, mint Szeged, pedig nagyon nem – 100 ezer lakos vs. 160 ezer – csak hát kamaszéveit és felnőttkora nagy részét a Velencei Köztársaság részeként élte le és a reneszánsz idején láthatóan lelkesen fejlesztettek az ingatlanfejlesztők.

A harmadik a Centomiglia veterán autóinak felvonulása Valdobbiadene főterén (régen az autók is szebbek voltak, egészen addig, amíg a sárhányók a katedrális mellékhajói voltak és a lámpák, mint vízköpők és kimérák, kidomborodtak a karosszériából, aztán a hatvanas évektől már csak a négykerekű gyufásdobozt versenyeztetik a négykerekű szappannal). A rossz idő miatt nem volt türelmünk megvárni, amíg a teljes mezőny felsorakozik, de azért így is szpottoltam egy elsőt: a Healey Silverstone-nak korábban a létezéséről sem tudtam és amikor mellém gördült, nehezemre esett nem tátott szájjal bámulni.

Ha szomorúak vagyunk, vagy frissebb levegőre vágyunk, menjünk Proseccóba. Egy hosszú hétvégébe belefér és olcsóbb, mint a Balaton. (Merottót itthon is lehet kapni, és Andreolát is.)