Vöröseknél az érlelés az univerzális csodaszer, gyógyír minden nyavalyára, sőt, egyesek szerint nem is lehet nagy bor az, ami nem érlelhető. Vagyis az érlelés valami olyat tesz hozzá a borhoz, ami egyébként nincs meg benne és másként nem is kerülhet bele. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a nagy borok jelentős hányada fiatalon gyakorlatilag ihatatlan. Nem véletlen, hogy Riojában, Piemontban vagy Montalcinóban a többéves hordós/palackos érlelés az eredetvédelem és a minőségi hierarchia nélkülözhetetlen eleme, és Bordeaux-ban is annak kellene lennie.
Ezzel szemben az általam a legnagyobbak közé sorolt vörösboros vidékek közül a Rhone északi és déli felén is zavarbaejtően fiatalon kerülnek piacra a borok. Az alap-syrah-k egy, másfél év után, a drágábbak két, két és fél év után, és ugyanez igaz a grenache-alapú déliekre is. Noha ez engem zavarba ejt, a hagyomány kialakulásának bizonyára nyomos okai vannak. És mi tagadás, én nagyon is szeretem a fiatal syrah-t vagy grenache-t.
Így amikor legjobb borbarátom felvetette, hogy kóstoljunk 2012-es dél-róniakat, akkor egyszerre örültem és aggódtam. Örültem, mert egyik kedvenc műfajom, aggódtam, mert én belső használatra 10 évnél húztam meg a fogyasztási kor felső határát, ráadásul, erről az évjáratról az volt a konszenzus, hogy fiatalon remek borok, de hosszabb érlelésre alkalmatlanok.
Nem tudom teljes meggyőződéssel azt állítani, hogy a kóstoló meggyőzött arról, hogy érdemes volt a borokat 13 éven át érlelni. Ugyanakkor egyetlen bor esetében sem merült fel, hogy hálni járna belé a lélek, sőt, a mezőny fele még fiatalosan ficánkolt. Igazából egyetlen vonatkozásban maradtak el a várakozástól: az illat egyszer sem ugrott ki a pohárból, és több bor esetében kialakult egyfajta aroma-patina, ami megnehezítette a hozzáférést az eredeti színekhez.
Így aztán a kóstoló legfőbb tanulsága a Montirius újrafelfedezése lett (érdemes ide visszalapozni, ez egy biodinamikus, hordómentes, kizárólag betontartályos családi borászat). Kár, hogy ilyen drága.
Domaine des Escaravailles Les Hautes Granges 2012 Roaix
Kakukktojás, lévén 100 százalék syrah. Az illatban feltűnnek a korosabb vörösekre gyakran jellemző húsleveses, babéros aromák, a bort valószínűleg fiatalabban jellemző bors, szeder és áfonya inkább kiegészítők. Az illatban is érezhető magas alkohol a kortyban enyhe édességként jelentkezik. A sav most is él és lendületet ad, de van egy kis savanykás jellege, ami arra utal, hogy talán nem minden fürt volt teljesen érett. A tannin, egyetlenként a mezőnyben, enyhén húz. Jó bor, jól tartja magát, de volt a sorban jobb is. 6 pont.
Montirius Le Clos 2012 Vacqueyras
A Montirius-höz különleges kapcsolat fűz, de az itthoni bevezetés (Radovin) idején kóstolt alapborok kiszámíthatatlan minősége és a komolyabb borok Chateauneuf-du-Pape fölé árazása miatt régen leesett a radaromról. A mostani kóstoló egy katonai díszszemlés rehabilitációval ért fel, egyúttal nagy megerősítés számomra, hogy hordó nélkül is lehet nagy bort készíteni, sőt.
Grenache és syrah egyenlő arányban, betontartályban erjesztve és érlelve. Ez egy minden ízében élő bor, fedetlen, színpompás, szaftos, vastag korttyal, extrém hosszú lecsengéssel. Az alkohol nem érződik, az illat babéros, borókás, borsos és málnás, kóstolva is málna és mediterrán fűszercsokor. Minden cseppje kincs. 9 pont.
Montirius Terre d’Ainées 2012 Gigondas
80 százalék grenache, 20 százalék mourvedre, de a mourvedre legalább annyira meghatározó, mint a négyszer annyi grenache. Az illat földes, feketebogyós gyümölcsökkel, egy kevés ánizzsal és egy nagy csokor garrigue-gal. A Le Clos-nál dinamikusabb és vékonyabb, ez nem annyira kényeztető, viszont meghökkentően fiatalos. Nagyon jóívású, a tannin valamivel hangsúlyosabb, de érett. 7-8 pont
Montirius Confidentiel 2012 Gigondas
Mondanám, hogy ez az előző hordóválogatása, de ahol nincs hordó, ott válogatni sem lehet. A birtok csúcsbora, öregtőkés dűlő, súlyosabb, gazdagabb, érettebb gyümölcsből készült változat. Bár ez is földes, itt az áfonya, a szilvalekvár, a kakukkfű és a kékvirágok legalább olyan hangsúlyosak. A korty édesebb, kedvesebb, szélesebb. Hosszú és tartalmas lecsengés. 8 pont
Saint Cosme Le Claux 2012 Gigondas
Gigondas talán legnagyobb presztízsű birtoka, ehhez mért árakkal (az aktuális évjárat 100 euró). 95 pontnál kevesebbet nem szokott kapni a nagy pontosztóktól. Olyan is. Mármint, hogy „nagyboros”. Nem mondom, hogy 180 fokos fordulat a Montirius-ök után, de valahol félúton van köztük és egy nagy bordói vagy szupertoszkán között. A fa beépült, de nem tűnt el, és túl azon, hogy a bor érlelhetőségére és stabilitására bizonyára jótékonyan hatott, mégiscsak van egy olyan hatása, mintha a cukrászdában a tortaszeletetet a szalvétával együtt kellene megennünk.
Telivér, energikus bor – meglepetésre színtiszta greanche -, ami saccperká tíz évet még biztosan elpörög. Ha van valami, ami nekem és az asztaltársaságnak kevésbé tetszett, az éppen ez a pörgés volt, van egy kis ideges csúcsforgalom hangulat a kortyban, ami erős kontrasztot jelent a Montirius-ök pasztorális idillje után. Komplett bor, hatalamas életerővel. Értem én, hogy miért 95 pont, de nekem nem muszáj az árral úszni. 7 pont
Saint Cosme Le Poste 2012 Gigondas
Ez ugyanaz a szint, mint a Le Claux, árban és minőségben is. A karakter is hasonló, de itt a sav annyira markáns – mármint dél-róni kontextusban -, hogy gyanúm szerint túl fogja élni a bort. Az illat a marhahúsleves és faszén tengelyen mozog. Hosszban elmarad a Montirius-ök mögött. 6-7 pont
Chateau de Beaucastel Chateauneuf-du-Pape 2012
Újabb nagy kontraszt. Ez a bor nem teszi próbára a nyálkahártya tűrőképességét, balzsamként simogat és kerek, mint egy gömb. Érződik rajta, hogy nem a grenache viszi a puskát és ezért díszítő jegyeiben kevésbé tetszetős. Kárpótlásként egyedi. De a legmeghatározóbb élmény, hogy mennyire optimális időpontban szüretelt szőlőből készült és a borászok milyen pontosan dolgoztak. Kerek, komplex, kortalan. Az illatban a pemetefű cukor és az oregánó a meghatározó, kóstolva koncentrált, kiegyensúlyozott, selymes textúrával és papírfinom tanninnal. A le Clos mellett az est legjobb bora, ha nem is olyan elbűvölő és részletgazdag. 8 pont.
Így utólag azt kell mondanom, hogy a Montirius Le Clos mégiscsak megéri azt a rongyos 50 eurót; a 2021-es Janasse Chaupin mellett ez volt a legjobb dél-róni – egyúttal az egyik legjobb bor -, amit az utóbbi években kóstoltam. És egyértelmű bizonyíték, hogy lehet fa nélkül is nagy bort készíteni.
You must be logged in to post a comment.