Zavarba ejtő sokszínűség. Ahány pince, annyi stílus – ha Burgundiára (is) igaz, hogy a termelő az első (nem pedig a termőhely; ugyan kitérő, de érdemes a hivatkozott írást elolvasni, Toby Morhallnak, a The Wine Society beszerzőjének akad néhány érdekes megjegyzése a világ legfelkapottabb szegletéről), akkor Tokajra és a magyar borvidékekre fokozottan az. Megannyi rusztikus, sorjás furmintba futottam bele, amelyekkel nem tudtam megbarátkozni – az én kedvenceim a megszelídített, csiszolt iskolából kerültek ki.
Ennek egyik legjelesebb képviselője a Gizella Pince. Szilágyi Laci két borral érkezett, mindkettő szenzációs a maga kategóriájában. A “Gizella“, avagy a birtokbor előző kiadása (2023) nagy siker volt, de szerintem az aktuális 2024-es jobb: egyszerűen etalon kortárs, középkategóriás száraz tokaji. Virágos, áradó, kristálytiszta és remekül fogyasztható. Szeplőtlenül szép és nagy vétel, ha ezzel nem lehet megnyerni a fogyasztókat (kezdőt és értőt egyaránt) Tokajnak, akkor semmivel. Néhány palack erejéig előkerült a Decanter Best in Show díjas 2019-es aszú is, ami valami pazar: friss, modern stílusú, illatában mandula és mindenféle sárga gyümölcs, de ami kiemelkedővé teszi, hogy roppant elegáns és megfontolt, nem is gondoltam volna, hogy cukorban 244 g/l töménységnél járunk. Mindene besimul, nem támad le, élvezetes. Az est bora: pipa.
A fogyaszthatóságra kihegyezett furmintok közül nem hagynám ki a Degenfeld 2023-asát: ez már tavaly is kóstolható volt, kvázi frissen a palackozósorról, most is tetszett. Bájos, kerek, nem kell gondolkozni, hogy finom-e. Stílusban nem esik messze a Gizellától, talán puhább, femininebb. Ugyanitt a 2024-es Zomborka egyértelmű rokonságot mutat, érdemes lesz ránézni, ha megjelenik. Ebből túl könnyen leszaladna egy palackkal – ez jutott eszembe elsőként Fülekyék 2022-es Fülöp nevű tételéről, amely szándékosan erre hajt. Nem a komplexitáson erőlködik, viszont feltűnően lédús és üdítő, egy kis CO2 is segíti ebben. Ebbe a sorba illik a Hétszőlő 2022-es birtok furmintja; régen kóstoltam a pincétől száraz bort, ami ennyire tetszett volna, ez nagyon el lett találva. Körtébe hajlik az illata és valami egészen kiváló arányokkal bír, a textúra is kicsit más, mint a versenytársaknál, vibrál, de nem kemény, azt gondoltam volna, hogy több, mint 2,5 g/l cukor kerekíti (de nem).
A soproni Steigler (2023) meglepett. A papírforma szerint kedvelnem sem illett volna a bort, t.i. markánsan fás, de leginkább karakteresnek, vajasnak és sós ízűnek találtam. Felső polc: az Orsolyák Rány 2023 és a Royal Tokaji Szent Tamás 2021 vitték el a pálmát (megjegyzendő, hogy a hatalmas kínálat talán harmadát sikerült pohárvégre kapni). Előbbi a termelőtől várt egyedi illatvilágot és szerkezetet (tannin! a bor mégsem szögletes) hozza, az évjárat kerekségével, utóbbi pedig valami olyasmit nyújt, amit a Szepsy szárazaktól várnék, de nem kapok meg (a legutóbbi kudarc: Úrágya “63” 2020).
Pezsgőt mindössze kettőt sikerült kóstolnom, és egyre jobban bánom – ha nem csak a Sauska tudja a prezentált színvonalat, akkor nem akármit mulasztottam el eddig. Az ő Furmint Brut 2017-esük már tavaly beégett, 2018-es utódja nem kevésbé kiemelkedő.
Válasz