Minden napra jut egy gyászjelentés, esik a borfogyasztás, esik, de nem kel, padlózott, rászámoltak, KO. Futószalagon gyártják a bűnbakot, önjelölt próféták ötletelnek hetet-havat. Én nem látok abban semmi rosszat, ha a bor a tartósan fogyasztott fogyasztási cikkből visszalép az alkalmiba, a köznapiból az ünnepibe, a berúgásipar agarai hátrébb szorulnak, a szódával-elmegynek meszelnek. A borkultúrát én is féltem, az alkoholizmust utálom. Continue reading “A berúgásiparnak bealkonyult”→
A hőskorban nagy Csaba rajongó voltam. Hogy ez mennyire nem a druszaságból fakadó részrehajlás volt, azt jól mutatja, hogy a MA legújabb inkarnációjában, azaz 2018 óta egyáltalán nem írtam Vesztergombi borokról. Szórványosan kóstoltam ugyan ezt meg azt, de az a kép rögzült bennem, hogy máig Windows 98 alatt futnak: magas alkohol és extrakt, kókuszreszelék és vaníliás porcukor, emberfaragó tannin. Ez az, amit szerettem húsz éve, és nem szeretek legalább tíz éve.
Proseccóba nem azért megy az ember, mert annyira szomjas. Én legalábbis biztosan. Nem mintha utálnám, lenézném a proseccót, de a táj, az építészeti örökség vagy a földrajzi közelség bármelyike nagyságrendekkel súlyosabb érv. Ha a bor szépsége a táj szépségének függvénye lenne, akkor Champagne labdába sem rúgna Conegliano Valdobbiadene Prosecco Superiore DOCG mellett. A táj szépsége ugyanakkor erős korrelációt mutat a dombok és dűlők sokaságával, a lejtésszög mértékével, és ennek számszerűsíthető következményei vannak, magyarán: a szépségért nagy árat fizetnek. Continue reading “Let’s go Prosecco”→
Ott tartottunk, hogy a Decanter World Wine Awards-on aranyérmes lett és a best buy válogatottba is bekerült a szekszárdi Schieber Borászat 2021-es Trilógia Bikavére. A 95 ponthoz az alábbi kóstolási jegyzetet rendelték: „Harmonikus házasítás, sötét bogyós gyümölcsökkel, szilvával és vaníliával, érett tanninnal és élénk, szaftos savakkal. Vonzó és jellegzetes.” Continue reading “A legkisebb királyfi – Schieber Trilógia Bikavér 2021”→
Amióta jártam San Sebastianban, bocsánat, Donostiában, azóta folyton szem előtt vannak a baszkok. Ők az én indiánjaim, akiknek, szemben a kajova-apacsokkal, sikerült a gyarmatosítás előtti formájukat átmenteni az Optimus korszakába: egy vagon EU-s támogatással kistafírozva leszálltak a terrorizmusvonatról és a balkonról zászlólógatás feladása nélkül átnyergeltek a jólét vonatra (fun fact: Baszkföld Spanyolország leggazdagabb régiója). A baszkok Európa utolsó őslakosai, legalábbis a baszk az utolsó nyelv, amely túlélte az indoeurópai inváziót. Az utóbbi néhány évtized neves „spanyol” focistáiból mazsolázva képet kaphatunk a baszk nyelv egyediségéről: Andoni Zubizarreta Urreta, Andoni Goikoetxea Olaskoaga, Gaizka Mendieta Zabala, Aitor “Txiki” Begiristain Mujika. Számtalan ismert riojai borászat van baszk kézben (Rioja Alavesa a baszk oldal), többek között a Remelluri, amelyet 1967-ben vásárolt meg a Rodríguez-család (a Remelluri nemcsak kő/malter alapon a legősibb riojai borászat – a főépület a XIV. századból származik -, hanem írásos említésben is ők az elsők (1596)). Continue reading “Szárnyas tájvadász – Telmo Rodríguez”→
Átlapoztam a Decanter World Wine Awards különszámát. Azzal kellene kezdenem, hogy a Gizella 6 puttonyos aszúja „Best in show” lett. Ezzel is kezdem, de nem tudok mit hozzáfűzni, az édes, a tokaji nem az én asztalom (igyatok Gizellát!, ez az őszinte hozzáfűzésem, igaz, száraz). Arra viszont felkaptam a fejem, hogy a közelmúltban kétszer is kóstolt Kreinbacher Classic Brut mennyire jól szerepelt (96 pont, az aranyérem felső határa). Mert bennem is az a benyomás alakult ki, hogy ez most a legjobb magyar pezsgő. Continue reading “Az arany felső széle”→
Nem én voltam az ötletgazda, de ha már beleestem a wachaui krédóba, gondoltam ráérősen szétnézek; régen jártam feléjük, ki tudja mikor fogok legközelebb. Annak, hogy kerüljük egymást merőben prózai oka van: kiárazódtam a piacról. Évente egyszer-kétszer előfordul, hogy kicsengetek 30-40 eurót egy palack borért, de nem egy zöldvelteliniért vagy egy osztrák rieslingért.
Nyomasztó és küzdelmes nyaram volt, rövid megszakításokkal. A rövid megszakítások egyike egy kellemes rozé-teszt volt, aminek eredményét bűnösen hosszú átfutási idővel és pofátlanul rövidre fogva teszem közzé, kiegészítve néhány palacknyi rozépezsgő jegyzeteivel. Continue reading “A rozé nem egy híg vörösbor”→
Lehetne hosszan agyalni azon, hogy a nyáron fehéret iszunk, jól behűtve és a télen vöröset, nem annyira behűtve, mennyire élettani szükségszerűség és mennyire kulturális beidegződés. És lehetne azon is okoskodni, hogy ha már fehér, akkor melyik nyári hónap a dél-francia fehéreké. Mondjuk, szeptember? Vagy most már október? Continue reading “Szeretnéd, ha ismernéd – dél-francia fehérek “→
Este elmentünk az Au Bon Manger-ba, ami egész utazásunk egyik fénypontjának bizonyult. Ez egy agyonhájpolt majdnem-lakásétterem, minden komolyabban vehető reims-i ajánlóban szerepel és a google reviews-ben is csak tévedésből vagy bosszúálló elmebetegektől csúszik be öt csillagnál rosszabb értékelés. Ide is időben foglaltam asztalt, de őszintén szólva, amikor a megérkezés napján céltalanul bóklászva a belvárosban elsétáltunk a lehúzott kék rolók előtt, támadt bennem némi kétely, hogy egy kívülről ennyire lepukkant hely lehet-e belülről jó. Continue reading “Influencer leszek – Pt. 4 “→
You must be logged in to post a comment.