Ki állítja meg az olaszokat?

Nem a dűlő-szöszölés és a presztízs, hanem a fajta és a stílus adja el a bort. Mára mindenki kijárta a bor általánost, és senki nem akarja harmadszor újraolvasni a kötelező olvasmányokat. A fogyasztó kíváncsibb, mint valaha. Többek között ez derül ki abból az interjúból, amit a ’The Buyer’ készített Peter McAtamney-vel, a Wine Business Solutions igazgatójával. 

Ki állítja meg az olaszokat?

Ha megkérdezünk egy sommelier-t vagy étteremvezetőt az Egyesült Királyságban, akkor azt a választ fogjuk kapni, hogy ma a könnyed, friss, jól iható, barátságos borokra van kereslet, azon belül is a könnyed, friss, jól iható, barátságos vörösekre és fehérekre Olaszországból. Ezt most már az adatok is visszaigazolják: a borlapokon most először szerepel több olasz bor, mint francia. A felmérést készítő ausztrál Wine Business Solutions igazgatója Peter McAtamney szerint a fordulat már 2015-ben előre jelezhető volt, meglepetést legfeljebb a folyamat gyorsasága okozhatott (az Egyesült Államokban és Ausztráliában egyébként még drasztikusabb a változás). Tegyük gyorsan hozzá, a fordulat nem csupán az olasz borászok érdeme: a prémium kategóriás francia borokért – ez főleg Burgundiát jelenti – annyit kérnek, hogy az éttermek már nem vásárolnak belőlük. (Amerikában az olasz fölény egyébként még nyilvánvalóbb: Olaszország részesedése az importból 33 százalék szemben a franciák 23 százalékával.)

Hogyan jutottunk ide?

A 90-es években az átlagos fogyasztó egy vagy két márkát ismert. A 2000-es években a többség megtanulta, hogy mit jelent a sauvignon blanc, a pinot grigio vagy a pinot noir. A mostani évtizedet pedig a származási hely jelentőségének felismerése jellemzi, ételben, italban egyaránt. Ez elvileg a franciáknak kedvez, hiszen az eredetvédelmi rendszer az ő találmányuk.

A 80-as években, ha valaki bort akart inni egy étteremben, akkor chablis, sancerre, bordeaux és esetleg még néhány név szerepelt a borlapon, többnyire az évjárat és a termelő megnevezése nélkül. Mostanra szinte teljes kört írtunk le: az étteremvezetők elég magabiztosak ahhoz, hogy egyedi borválasztékot alakítsanak ki, a fogyasztók pedig elég tájékozottak, hogy tudják, az olyan országokban, mint pl. Olaszország nagy hagyománya van a kevésbé ismert, helyi fajták művelésének, és ezek számtalan izgalmas felfedezést tartogatnak. A borlapok rövidebbek és eklektikusabbak lettek, a borokat pedig eleve úgy válogatják, hogy illeszkedjenek az étterem által kínált ételek stílusához. A mostani helyzet nem kedvez a franciáknak – ahhoz nem kell semmi fantázia, hogy egy újabb Côte du Rhône-t vagy Bordeaux Superiort vegyen föl valaki a borlapra. A fogyasztók ráuntak a nagy, egységes stílusú francia borvidékekre, ugyanakkor pl. Jura vagy Muscadet menő lett.

Miért annyira sikeres Olaszország?

Az ár-érték arány nem elhanyagolható szempont. A vezető francia borvidékek olyan drágák lettek, hogy ennyiért már nem lehet eladni őket az éttermekben. És a fejlett piacokon a „kivagyiság borok” is kilistázódtak. Ma az olaszok azok, akik megfelelő áron „igazi borokat” adnak. A kíváncsiaknak, és a felmérések szerint soha nem volt ennyi kíváncsi fogyasztó, Olaszország szinte mindent megad.

Könnyű lenne azt hinni, hogy az olasz offenzívát a prosecco, a pinot grigio és a rozé tartja lendületben. De nem így van. Az 10 évvel ezelőtt volt. Ma a borlapokon mindenféle olasz régió megtalálható. Az olasz kínálat széles és kifinomult. Az őshonos fajták révén valódi felfedezéseket kínál.

A legfontosabb tényező mégis a stílus. Ezt igénylik az éttermek, ezt keresik a fogyasztók. Érdekes, izgalmas textúrájú, alacsony kénezésű fehér borokat keresnek – az olasz fehérek feljöttek az utóbbi 5 évben. És pikáns, fanyar, elegáns, közepes testű vöröseket keresnek, ami régóta az olaszok specialitása, és a javuló minőség mellett a fogyasztók is egyre inkább kiismerik magukat köztük.

Szenved az újvilág

Az újvilági borok iránti kereslet, Argentína kivételével, visszaesett. Argentína az egyetlen ország, amelynek sikerült magát feljebb pozícionálni a forgalom csökkenése nélkül. Feltűnő Új-Zéland és a marlborough-i sauvignon blanc térvesztése. Ennek az lehet a fő oka, hogy miközben a borok 94 százalékát étel mellé fogyasztják, az ő stílusúk az önmagában fogyasztásnak kedvez. Ha a gasztró vonalon beindul a lavina, hogy márpedig ők nem akarják, hogy az egyre kifinomultabb ételeiket elnyomják a túl intenzíven gyümölcsös sauvignon blanc-ok, akkor Új-Zéland nagy bajban lesz. Marlborough addig érezheti magát biztonságban, amíg Sancerre nem megy le az ő árszintjükre. De könnyen lehet, hogy ez soha nem következik be, a franciák gyakran a kevesebbet magasabb áron stratégiát követik, vagyis védik a márkát válság idején, ami aztán a konjunktúrában kamatozik. Champagne-ban ez nagyon bejött. Amint megerősödik a gazdaság, Marlborough-t megint leváltja Sancerre.

A következő nagy dobás

Bosszantó, mondja McAtamney, hogy miközben az Egyesült Királyság piaca a létező legnagyobb kínálattal és legmagasabb minőségű borokkal rendelkezik, vannak nagy importőrök, akik Brazíliát vagy Kelet-Európát vagy valami hasonlót próbálnak meg a „következő nagy dobásként” eladni. Nem mintha lenne rájuk kereslet, csak unatkoznak az irodáikban. A „következő nagy dobás” csak olyan valami lehet, ami más és jobb. Ezért van Olaszország nyerő szériában. Ősi hagyományt és kiváló minőséget árulnak.

Vannak olyan stílusok, mint a grúz saperavi, a magyar tokaji, illetve márkák, mint a libanoni Chateau Musar, amelyek úgy tudtak sikeressé válni, hogy ők lettek „az egyéniségek egyenruhája”, vagyis a megoldás azoknak, akik valami „különlegeset” akarnak az ügyfeleiknek nyújtani. Ezek olyan borok, amelyek megfelelnek a más és jobb elvárásnak. A saját rétegpiacukon nagyon erős a helyzetük. Ahhoz, hogy egy egész ország legyen hasonló módon sikeres, mint például Új-Zéland a sauvignon blanc-nal vagy Argentína a malbec-kel, egyetemes minőség kell. Ez nem igazán látszik a mostanában felhájpolni próbált országok esetében.

(A teljes interjúban ennél jóval többről van szó, aki teheti, olvassa el.)

[A fotókon kedvenc olasz boraim közül látható néhány.]