Instant szerelem – Chateau de Pibarnon

A bort a sztori adja el. Hangzatos szlogen, de én ahányszor hallom, muszáj azonnal hozzátennem: az első palackot. A második az már egészen más tészta, összehasonlíthatatlanul komolyabb döntés eredménye, valóban hosszútávú következményekkel. Lehet akármilyen sziporkázó a sztori, amennyiben a bor nem játszik alá, a pincelátogatás szép emléke, meg a borászat megkapó története gyorsan köddé válik. Nagy ritkán azonban találkoznak a szálak, a hely, a borász, a filozófia, a történet és a borok varázsszőnyeggé szövődnek össze, és a szerencsés fogyasztót a hetedik mennyországba röpítik. Körülbelül egy tucatnyi Chateau de Pibarnon bort megkóstolva korai lenne kijelentenem, hogy a varázsszőnyeg felszállásra kész, de szerintem ennek csak bürokratikus akadályai vannak.

A borföldrajz még mindig szolgál meglepetésekkel. Júliusban elutaztunk Provence-ba, hogy feltöltődjünk rozéval, aztán bandoli álmokkal tértünk haza. Az utazásunk előtt gyakorlatilag semmit nem tudtam a bandoli vörösekről és különösebben nem is érdekeltek. A tudatlanságom alig enyhült, viszont a tudásszomjam határtalanul megnőtt.

Bandol az egyetlen eredetvédelmi körzet Franciaországban, ahol a mourvedre a király. Tudva, hogy mennyire északra fekszik a fajta őshazájától (Jumilla, Spanyolország), és hogy gyakorlatilag közvetlenül a francia riviéra része, valahogy nem láttam benne fantáziát. De a tapasztalat mindig üti az elméletet, és a Chateau de Pibarnonnál tett látogatásunk felnyitotta a szememet.

Kezdjük ott, hogy a táj gyönyörű. Ha a csopakiak rettegésben élnek, hogy az ingatlanfejlesztők addig nem alszanak, amíg az utolsó négyzetméter termőterületet is telekké nem konvertálják, akkor próbáljuk csak meg elképzelni, hogy mekkora nyomás lehet azokon, akik a Cote d’Azure-ön borászkodnak. A Pibarnon a gyönyörűn belül is gyönyörű ingatlan, megértem, hogy a Skurnik Wines kereskedőjében felébresztette a lírai költőt: „Bandol legmagasabb pontján, fölötte már csak a kék égbolttal a Château környéke John Milton édenkertjét juttatja eszünkbe. A teraszról körülnézve látszik a Földközi-tenger csillámló tükre. A körkörös szőlő-sorok természetes amfiteátrumot képeznek, amely magába szívja a ragyogó provence-i napsütést. Ez a hely arra emlékeztet bennünket, hogy létezik szépség a világban. Ilyen helyen nem születhet középszerű bor” . Az utolsó mondat nyilvánvalóan érvénytelen következtetést tartalmaz, de könnyen javítható: „A Pibarnonnál nem születik középszerű bor”.

A tulajdonos és birtokigazgató Eric de Saint Victort az isten is házigazdának teremtette. Lelkes, figyelmes, magabiztos és kíváncsi. Láthatóan imádja az életet, és az élet viszonozza az érzelmeit. A mi tyúkperspektívánkból már-már komikusnak hatott az a gyermeki izgatottság, ahogy a különböző vadmadár és bor párosítások előnyeit ecsetelte.

De milyenek a borok? A sors különös fintora, hogy éppen a rozéról van a legkevésbé kontrasztos képem. Arra emlékszem, hogy kiegyensúlyozott, elég komoly, kissé sós és nem halvány. De elég vonzó-e ahhoz, hogy az átlagfogyasztót levegye a lábáról? Elég komplex és mély, hogy egy rozé-szkeptikust levegyen a lábáról? Versenyben van az általam eddig kóstolt legjobb rozékkal? Sajnos egyik kérdésre sem tudom a választ. A részben amforában érlelt „Nuances” formabontó, határfeszegető rozé – ereje, szerkezete és hossza alapján nem férhet kétség a nagyságához (a háttér-sztori itt olvasható). Különlegessége ellenére társaságunk kevésbé tapasztalt tagjai is bomlottak érte. Balszerencsénkre a megvásárolt palackot a birtokon felejtettük, amit ugyan nagyvonalúan eljuttattak a szállásunkra, de már túl későn ahhoz, hogy közösen megkóstolhassuk.

Ami a vöröseket illeti, kivétel nélkül kiemelkedőek voltak. Azonnali gyönyör, ahogy a művelt angolszász mondja. A pincénél és cassis-i szállásunkon egyaránt. Azt hiszem, hogy az évek során csak három olyan borászatnál jártunk, amelynek a borait azóta is rendszeresen vásároljuk: Clos du Caillou (Chateauneuf), Collemattoni (Montalcino) és Miguel Merino (Rioja). Egyikünk rögtön be is jelentette, hogy a Pibarnont föl kell vennünk negyediknek. Ez persze nem csak a minőségen és az univerzális vonzerőn múlik, hanem az árakon és a beszerezhetőségen is. Márpedig a Pibarnon-borok sem nem olcsók, sem nem könnyen hozzáférhetőek.

Az előző bekezdést azzal kezdtem, hogy „azonnali gyönyör”. Na, hát ez az, amire a legkevésbé sem számítottam. Ha nagyon tárgyilagos akarok maradni, akkor el kell ismernem, hogy van is benne egy hangyabokányi túlzás. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy sokkal könnyebben adták magukat, mint amire a mourvedre és Bandol híre felkészített (a közmegegyezés szerint bűn életük első évtizedében dugóhúzót emelni rájuk). Lehet, hogy a meszes talaj, lehet, hogy a több évtizedes kísérletezés klónokkal, kordonnal, metszéssel, szüreti időponttal, hordókkal és isten tudja még mi mindennel teszi, de még a legfrissebb évjárat (2016) is élvezetes volt. Tanninban persze nincs hiány, viszont nem szárít, nem keserű, nem borít minden mást homályba. Arra számítottam, hogy hedonikus, hordóval erősen megtámogatott, XXXL-es borok lesznek: mámorító áfonya likőr dohány és csokoládé fűszerezéssel. Hál’ istennek, nem voltak túlérettek, az alkohol nem lógott ki, és bár az illat tényleg kényeztető és mediterrán, a savak és részben az aromák inkább egy telivér észak-róni syrah-t, semmint egy túlhajtott Chateauneuf-du-Pape special cuvée-t idéztek.

Bízom benne, hogy találok majd valamilyen módot a beszerzésre, és szabvány körülmények között is meg tudom őket kóstolni (amikor Cassis-ban nyaraltunk, a napi csúcshőmérséklet ritkán süllyedt 37˚C alá). Szóval nagyon remélem, hogy több okból is illő befejezés: folyt. köv.