Helyszíni szemle: Barta Pince, Mád

A külföldi borvidék- és pincelátogatások útjába idén nyilvánvaló és privát akadályok is gördültek, de nekem most nem is hiányoznak igazán. Megkockáztatom, hogy ezt nem a kényszerhelyzet mondatja velem, hanem a szembesülés a ténnyel, hogy itthon is folyik nemzetközi színvonalú, inspiráló és előre mutató munka. A mádi Barta-birtokról, ahol két hete jártam, úgy gondolom, hogy nem túlzást ezt kijelenteni.

Az előzményeket sejtheti, aki olvassa a blogot: a 2018-as Öreg Király Furmint, ahogy Alföldi Merlot Tokaj-képét, úgy az enyémet is átszínezte, a bor kóstolásától rövid út vezetett az elhatározásig, hogy ide el kell utaznom (a túrára egyébként nem vele, hanem borász és kereskedő barátokkal mentem, szokás szerint).

A dűlőnézést nem érdemes kihagyni, ha Bartáéknál járunk, az Öreg Királyból körültekintve az egri Nagy-Egedével verseng a panoráma. De legyen bármilyen szép és remek adottságú is a táj, engem a borok még jobban lenyűgöztek, ahogy a mögöttük álló emberek is. Vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy aligha születhetnének ilyen borok, ha nem a megfelelő kezekben lennének a területek és a pincekulcs. Tudás és szerénység, ez a két szó jut eszembe a “birtokigazgató” Barta Károlyról és a borász Ujvári Vivienről, akik jelenlétét  szerencsénk volt élvezni.

[envira-gallery id=”3765″]

A Barta-borok történelmében Vivien érkezésével, a 2016-os évjárattól számomra új időszámítás kezdődik. Az ekkor kirajzolódott irányvonal konzisztensen felismerhető az újabb években, melyek a további tökéletesítést tükrözik, a kóstoltak alapján az volt a benyomásom, hogy 2016-ra rátesz 2017 egy lapáttal, majd erre 2018 újabbal. Külön érdekesség: nevezhetjük általánosan elfogadott nézetnek, hogy a mádi területek – a Király dűlőt is beleértve – Tokaj nehezebb, keményebb borait adják szárazban, a pince légies és bájos borai ugyanakkor erre látványosan rácáfolnak. Ha klisékben gondolkozunk, a borvidék déli csücskéből, a löszös területekről számítana ilyen fehérekre az ember (felettébb kíváncsi lennék, mit adna ki efféle alapanyag – például Szerelmi dűlős hárslevelű – és a borász kezének találkozása).

Néhány a legemlékezetesebb borok közül:

Kis Édes 2019 – a játékos név a late harvest iskola egyik legszebb tokaji példáját takarja, illatos és könnyen élvezhető, egyszersmind izgalmat és mélységet is rejt; furmint és sárgamuskotály.

Öreg Király Teraszok Furmint 2016 – a kemény mag még talán emlékszik, ez volt a formabontó, csak tartályt látott kísérlet; az eképpen készült tokajik érlelhetőségében én már nem hiszek egy ideje, de most megingott a nézetem; ennek nem lesznek gondjai, és ezen felül karakterben is elüt a pince neutrális hordókban érlelt tételeitől, még ráadásul egzotikusabb és talán komplexebb is; azonnal elkezdtem lobbizni a folytatásért.

Öreg Király 2018 – AM elájult tőle, én is, most is.

KVG 2018 – KVG, mint Kővágó, talán a Királynál is többre hivatott, feledésbe merült dűlő, melynek feltámasztása jelenleg is futó Barta-misszió; a megszületett bor kétségtelen igazolás, az évjáratazonos Öreg Királyt idézi nagyvonalakban, de arányaiban teltebb, plusz ízréteggel, nagyobb mélységgel bír.

Szamorodni 2017 – azonnal felismerni az “új” borász kezét: törékeny, áttetsző, kristálytiszta és vibrálóan friss édes bor; roppant karakteres ellenfelet kapnak a szamorodni műfaj legjobbjai.