Nem gondoltam volna, hogy a civilizáció másfél hónapos hátrahagyása ilyen mértékű újrakalibrálást szül (némi túlzással élve borászkodásba kezdtem, a szüreti időszak teljesen magába szippantott). A Borjour októberi rendezvénye volt az első, ami kiszakított az új életvitelből, és bár a közeg ismerős volt, a nyüzsgés már-már kultúrsokként hatott rám. Hogy a bezártságból szabadulás vonzotta-e ide az embereket, vagy legpotensebb vörös fajtáinkat övezi örvendetes érdeklődés, nem tudom.
A kevesebb több, ezzel jöttem el a kóstolóról, különösképpen a kadarka esetében tetszettek jobban az alapok, mint a drágább borok. A későbbi szürettel, mélyebb színnel vagy éppenséggel hordóval játszó változatokból hiányoltam az egyszerűbb példák intenzitását és fajtajellegét (A krumplileves legyen krumplileves!). Ami tetszett: Polgár Kadarka Siller (az évjáratban nem vagyok biztos, talán 2018) – tankönyvi példa halvány piros, fűszeres, végtelenül jóivású kadarkára; Koch Frisch 2018 – hosszabban hordóban érlelt testvérétől áradóbb, bájos és gördülékeny, véleményem szerint földes illatáról felismerhetően hajós-bajai bor; Schieber 2018 – még egy 2000 forint alatti jó kadarka, egyszerű, de hibátlan, tanninja is van, meg fajtán belül is egyedi fűszeressége (50% hordó, 50% acéltartály); Takler 2019 – megint másféle fűszerek, a jellegzetes áttetsző-könnyed műfaji stílust hozza, kicsit mégis teltebb, krémesebb, nagyvonalúbb ízű, mint társai (Flexcube-ban, azaz lélegző műanyagtartályban érett, ha nem tévedek).
Kékfrankosra váltva: az alapszériás Bock 2018 nagyon rendben van, vonzóan sallangmentes, arányos; a Heimann & Fiai borok egyéb szekszárdi pályatársak mellett mutatták meg, valójában mennyire különutasok, öröm volt visszatérni hozzájuk és rácsodálkozni, hogy ezen a borvidéken is készül igazán kékfrankosnak látszó kékfrankos, leginkább a Bati Kereszt 2018 fogott meg ezúttal; a Takler Szenta-hegy 2017 nagyborosabbra hangolt, ám a fajta fanyarságát, karakterét is megőrző, sötétebb karakterű, gazdag vörös, az est talán legjobbja számomra; végül az est meglepetése a soproni Zachár birtok, amiről eddig nem is hallottam, és bár általánosságban nem vagyok a minimális beavatkozással készült borok rajongója, az itt kóstolt két kékfrankos funky jellege (animális jegyek, stb) mellett is kedvenc volt nem mindennapi egyenességével, fogyaszthatóságával (a birtokbor 2018 lédús és őszinte, a Keresztély dűlő 2017 pedig ugyan hordós, de burgundis hangulata és egyedi, zsályás fűszeressége képes kárpótolni a tölgyhangsúlyért).
[envira-gallery id=”3950″]
You must be logged in to post a comment.