Ahogy a forint mélyrepülése egyre nagyobb versenyelőnyhöz juttatja a magyar borokat, és a járvány egyre jobban összetereli a gemenci szarvasokat, úgy súlyosbodnak az érvek a hazaira váltás vagy csak maradás mellett. De ahogy engem bottal sem lehet visszakergetni a franciától a magyar sajthoz, a spanyoltól a magyar sonkához, úgy a dél-róni borokat sem tudom magyarokkal kiváltani. Ilyen nincs nálunk, és amúgy máshol sem.
A Perrin/Beaucastel mindig is különutasnak számított a borvidéken belül. Én ezt két tényezőnek tudtam be: a „pasztörizálásnak” (flash détente) és a mourvedre magas arányának. 10 évvel ezelőtt nem tartoztam a rajongók közé – az itthon is kapható Perrin Reserve Cotes du Rhone-t laposnak és tagolatlannak könyveltem el, a Beaucastel CdP-ot fanyarnak és brettesnek. Vagy ők változtak meg, vagy én, de az értékelésemben 160 fokos fordulat állt be: a borok kiválóak, mélyek és érdekesek, viszont nem behízelgőek, időt, türelmet és némi affinitást igényelnek.
A 2017-es annyira jó volt, hogy amikor az itthoni kontingens kifutott, akkor én külföldről rendelve spájzoltam még belőle. 2018 papíron jobb évjárat, mert kevésbé volt forró. Az alapboroknál az ilyesfajta előny azért nem feltétlenül konvertálódik minőségre.
Hiába belépő szint, a dugó és a címke minősége egyértelművé teszi, hogy ez egy elitborászat. Kategóriájához képest kiemelkedően komplex. Az erdőillathoz kakukkfű, kékvirágok és szilva társul. Kóstolva koncentrált, rétegzett, tiszta és kiegyensúlyozott. A tannin szépen érett, a lecsengés hosszú és összetett. Tipikus dél-róni bor, félúton egy cotes-du-rhone és egy chateauneuf-du-pape között. A 20 százalék mourvedre és a 20 százalék syrah megkomolyítja a grenache-t. Érlelésre méltó alapanyag.
6-7 pont és 4400 Ft.
(A történet hitelességét nem tudom szavatolni, de egy ismerősöm azt állítja, hogy a forgalmazó cégnél ezzel a borral revolverezik a magyar borászokat mondván, nektek is ilyet kellene ennyi pénzért készítenetek. Feladja a leckét, nemcsak itthon.)
You must be logged in to post a comment.