Látszólag gyakorlati kérdés, valójában egy lélektani labirintus kapuja. Ha ép elmével szeretnénk eljutni a dugóhúzásig, akkor első lépésben azt kell tisztáznunk, hogy a féltett kincset magunktól vagy másoktól féltjük. Más szavakkal: a borfogyasztás társasági esemény, a bor a nyelvek megoldója, az eufórikus társalgás katalizátora vagy intim műélvezet, koncentrált befogadás, néma olvasás? Esetleg valahol a kettő között: színházi előadás, nyilvános koncert, amit különleges díszletek között, különleges szertartás keretében sokadmagunkkal élvezhetünk?
Tom Jarvis szerint a világjárvány és a karantén miatt sokakban felmerült ez a kérdés és a helyzet a választ is leegyszerűsítette. Megerősödött a carpe diemre szavazók tábora, sokan ijesztően reálisnak tartják azt a forgatókönyvet, hogy egyszer csak bekopog a köhögés, és néhány héttel később hagyatéki tárgyaláson döntenek a kedvenc borukról.
Jarvis gyűjteményének legféltettebb darabja egy 1995-ös Chave Hermitage. Kiváló syrah egy kiváló évjáratból. A kritikusi átlag 95 pont, a piaci ár 120 ezer forint körül mozog. Józan számítás szerint, 25 évesen, (még) fénykorát éli.
A kedvenc palackoknak természetesen érzelmi értéke is van. A Chave Hermitage kontingenst – 8 palackot két évjáratból, részben fehér, részben vörös – Jarvis élete egyik hullámvölgyében vásárolta, amikor jobb kereset reményében hátat fordított a borbiznisznek. Másodállásban továbbra is tartott csoportos kóstolókat és ezeket a borokat tananyagnak szánta. A közösségi finanszírozásból azonban nem lett semmi, a saját lehetőségeit messze meghaladóan drága palackok a nyakán maradtak. Két évtized alatt azért elkopott a készlet java, mára egy palack ’95-es vörös és egy palack ’92-es fehér maradt hírmondónak.
Akárhogy is nézzük, megérett az idő a dugóhúzásra. És ezzel fejest ugrott a darázsfészekbe: „Egyedül igyam meg vagy baráttal, esetleg barátokkal? Csak értő, a bor iránt kellő tiszteletet mutató barátok jöhetnek szóba? Esetleg valamelyik hozzám hasonlóan borbuzi kollégámmal/kollégáimmal együtt igyam meg?” Aztán volt egyszer egy barátja, akinek megígérte, hogy az utolsó palackot vele fogja meginni, de ma már ritkán találkoznak. A rokonság távol lakik és Jarvis most egyedül él.
De nemcsak az a kérdés, hogy kivel, hanem az is, hogy hogyan és mennyit. Legyen az Hermitage-é az osztatlan figyelem vagy egy hosszabb sornak legyen a fénypontja? Az utóbbi megoldás azzal a veszéllyel fenyeget, hogy valami jött-ment parvenü letaszítja a trónról. És azzal is számolni kell, hogy mire sor kerül a grand fináléra, a társaság koncentrálóképessége megroggyan. Arra pedig jobb nem is gondolni, hogy mi van, ha dugós a palack.
Jarvis dilemmái számomra is ismerősek, noha per pillanat egyetlen ilyen féltett kincs sincs a borhűtőmben. És ez nem véletlen, hanem részben válasz. Már évek óta nem vásárolok különleges alkalmat kívánó borokat. Túl gyakran nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Erről egyáltalán nem biztos, hogy a borok tehettek – a túlzó elvárások, a saját mentális vagy fizikai állapotom, vagy éppen a társaság hangulata legalább ilyen súlyú tényező.
Persze volt egy erős évtized, amikor még én is vadásztam féltendő kincsekre, és ma is előfordul, hogy barátoktól kapok egy-egy különleges palackot. Van tehát elképzelésem arról, hogy mikor érdemes bontani.
Mindenekelőtt akkor, amikor kedvünk támad. Amennyire semmitmondó válasznak hat, esetemben legalábbis, annyira igaz. Nincs nagy élmény vágyakozás nélkül.
Nem árt persze, ha nagyobb gyűjteménnyel rendelkezünk. Másként túl nagy a lélektani teher, és a felvezetés is elmarad. Pedig a féltett kincsnek meg kell ágyazni. Kell egy palack bor, ami a megfelelő vágányra állít, ami az elménket és az érzékszerveinket felébreszti és kalibrálja. És nem árt egy harmadik a lecsengéshez, ami szabadságot ad és a veszteség feletti bú helyett a jövőbe mutat.
You must be logged in to post a comment.