Jól hangzik, de vajon igaz-e. E sorok írásakor még egy hét választ el a teszttől, amelytől azt remélem, hogy közelebb visz a válaszhoz. Annyi egypontnullás teszt után – értsd: 1 borvidék, 12 bor, állítsuk sorrendbe – talán megbocsátható, ha ez most koncepciós lesz. Nem a sauvignon blanc-nál tűnt fel először, de ott aztán ordított, hogy a hazai piacon, fehérborban, bealkonyult a nemzetközi fajtáknak. Nem mintha hozzáférésem lenne bármilyen kimutatáshoz vagy rendszeresen végigkóstolnám a magyar kínálatot, csak azt látom, hogy az általam frekventált borkereskedésekből eltűntek a drágább chardonnay-k, sauvignon blanc-ok, rajnai rizlingek.
Még emlékszem, mennyire húsbavágó dilemma volt az ezredforduló után, hogy szabad-e, érdemes-e hagyományos fajtáinkat a legmenőbb nemzetköziekkel leváltani. Szerintem a legvérmesebb hazai szurkolók sem gondolhatták, hogy a piac – viszonylag rövid időn belül – ennyire egyértelmű választ fog adni. A mai kínálatban nem nagy kunszt drága furmintot, hárslevelűt, juhfarkot, sőt, olaszrizlinget találni, ezzel szemben drága magyar chardonnay-t, pinot gris-t vagy viognier-t lehetetlen. Alkonyi Laci, győztél!
Innen jött az ötlet, hogy érdemes lenne megnézni, vajon minőségben is fordult-e a kocka, azaz a „honi” fajták felnőttek-e a „külföldiekhez”. Amikor a mezőnyt állítottam össze, úgy tűnt, hogy nemcsak piaci részesedésben és árban, hanem minőségben is kiütéses a győzelem: „a legjobb hagyományos fajtából készült magyar borok” halmazba kapásból volt féltucatnál több jelöltem, „a legjobb nemzetközi fajtából készült magyar borok” halmazába hosszas fejtörés után is csak három. Hiába futottam neki újra meg újra, nem tudtam érdemlegesen bővíteni a listát és kivételesen egyáltalán nem vigasztalt, hogy az árak is 10 euró alatt maradtak. Végül, fölvettem a listára egy általam évek óta nem kóstolt, de neves pincétől származó valamit, az utolsó helyet pedig egy jóhírű külföldi pincétől származó valamivel töltöttem be. Azt remélem, hogy a külföldi bor szereplése alkalmas lesz a magyar mezőny kalibrálására: ha nyer, abból is értünk, ha utolsó lesz, pezsgőt bontunk, ha a középmezőnyben végez, az is elég ok az ünneplésre. (Ezzel az előrehozott poszttal vállalok némi kockázatot: jobban örülnék, ha kóstolótársaim nem olvasnák, és így nem osztaná meg a figyelmüket az a tudat, hogy a mezőnyben elrejtettem egy kakukktojást, amit nekik szakmai minimum kikóstolni.)
Volt még egy fontos módszertani dilemmám. Össze lehetett volna úgy is állítani ezt a sort, hogy olyan borászatokat választok, amelyek egyaránt dolgoznak hazai és nemzetközi fajtákkal. Ennél tisztább képlet az összehasonlításhoz aligha adódhat. A legerősebb csábítást a Sauska Tokaj jelentette: van acéltartályos furmintjuk és acéltartályos chardonnay-juk, hordós furmintjuk és hordós chardonnay-juk. Végül mégis elvetettem ezt az utat. Az első, és fontosabb, érv az volt, hogy a legjobbakból akartam válogatni és nálam sem a Sauska Furmint, sem a Sauska Chardonnay nem kerettag. Én arra vagyok kíváncsi, hogy a hazai fajtákból készült legjobb borok utolérik-e minőségben a nemzetközi fajtákból készült legjobb hazai borokat, és nem arra, hogy a rajnai rizlingjéről híres borászat vajon hárslevelűben is elég jó-e. A második ellenérv, hogy a papíron patyolattisztának látszó képletet is számtalan változó zavarhatja meg, hiába ugyanaz a pince, ha a technológiai, a termőterületi vagy az ültetvény korából adódó különbségekből kismillió kombináció adódik. (folyt. köv.)
You must be logged in to post a comment.