Napszámost emberszámba

A világjárvány talán egyetlen más ország borágazatában sem végzett olyan tarvágást, mint Dél-Afrikáéban. Húsz hétig teljes alkoholstop volt, öt héten át exporttilalom, sőt, rövid időre a szüretet és a pincemunkát is betiltották. Az ágazat kiesett jövedelmét 500 millió dollárra becsülik, tízezrek veszítették el az állásukat, hozzávetőleg 80 borászat és 350 szőlőtermelő került a csőd szélére. A felhalmozódott készletek miatt a 2021-es évjárat befogadására egyszerűen nem volt kapacitás, így az jórészt a csatornákban végezte.

Ahol nagy a szükség, ott szivárog némi segítség. A vészhelyzetben született néhány tiszteletreméltó kezdeményezés, egyrészt a borászatok próbálták legalább élelmiszerrel segíteni a munka nélkül maradt alkalmazottakat, másrészt a külföldi kereskedelmi partnerek igyekeztek a dél-afrikai borok értékesítését felpörgetni. Ebben a tragikus időszakban jött létre az Imvini Wethu projekt, ami a Jono Le Feuvre által jegyzett cikk szerint kis fény a hosszú, sötét alagútban.

Dél-Afrika kétségtelenül távol esik tőlünk és a boraik magyarországi jelenléte is minimális. A cikk valahogy mégis megfogott, mert fő mondandója Pallagi Ferenc Tokaj-könyvének egyik nehezen felejthető gondolatmenetére rímel: „Hegyalja legjobbjaitól már annyit hallottam a táj és az ember, a természet és a bor, az ásványos talaj és a világverő minőség szent kapcsolatairól, a terroir már-már szakrális mélységeiről, hogy biztos van itt elegendő intellektuális kapacitás ezentúl többet beszélni az itt élő szegények és gazdagok, munkaadók és munkavállalók összetartozásáról, a régió közösségi erejéről, az emberi szolidaritásról is.”

Le Feuvre eszmefutatása az egyik dél-afrikai minőségi tanúsítvány, az IPW (Integrated Production of Wine) mottójából indul ki, ami minden általuk minősített palackon megjelenik: “Sustainability and Integrity” (magyarul nagyjából: „fenntarthatóság és becsület”). Az IPW pecsét a környezet védelméről tanúskodik, a felelős vízgazdálkodásról, ám az emberhez méltó munkakörülmények, az alkalmazottak jólétének biztosítása nem szerepel a követelmények között. De lehet-e fenntarthatóságról és becsületességről beszélni anélkül, hogy a bort készítő embereket is védenénk? – kérdezi Le Feuvre.

Egyes mérések szerint a vagyoni egyenlőtlenség sehol sem súlyosabb a világon, mint Dél-Afrikában, és sajnálatos módon a borágazat ideális terep ennek szemléltetésére. A leghíresebb birtokok közül jó néhány a leggazdagabb dél-afrikaiak tulajdonában van, akik aztán szüretkor a legszegényebb dél-afrikaiakat alkalmazzák. Borász körökben ez egy kényes téma, amiről senki sem szeret beszélni, ráadásul, sokan úgy vélik, hogy a vagyoni egyenlőtlenség, legyen bármilyen nagy is, olyan dolog, amivel együtt kell élnünk, a kapitalizmus és a meritokrácia szükséges velejárója.

„A témát nem azért hoztam fel, hogy intézményeket ültessek a szégyenpadra, vagy hogy felkorbácsoljam az érzelmeket, csupán azt a kérdést akarom feltenni, hogy vajon nem érett-e meg az idő arra, hogy a „fenntarthatóság és becsületesség” körébe a környezet mellett az emberek védelme is bekerüljön” – írja Le Feuvre, és hogy ne rekedjen meg a naiv álmodozók szintjén fel is hoz egy pozitív példát.

Az Imvini Wethu projektet – zulu nyelven: a mi borunk – 2020-ban indították el borkereskedelemben dolgozó németek, akik segíteni akartak az alkoholtilalomtól megroggyant dél-afrikai borágazatnak. A célkitűzés az volt, hogy készítenek egy bort Dél-Afrikában, eladják Európában, és a nyereség egy részét fiatal dél-afrikai borászok, szőlészek és szőlőmunkások támogatására fordítják.

Le Feuvre szerint a projekt négy pillérre támaszkodik: Andrea Mullineux, a borász és Rosa Kruger, a szőlész kivételével mindenkit megfizetnek az általa végzett munkáért; mindenki előre megkapja a fizetését; a bor prémium minőségű, a világhírű Mullineux-házaspár készítette öreg tőkékről szüretelt szőlőből, a csomagolás pedig az egyik legjobb dizájn ügynökség, a Vollherbst munkája; 17 euróért került piacra és fél év alatt sikerült a készlet 80 százalékát értékesíteni.

Természetesen nem minden jószándékú kezdeményezés lesz sikeres és fenntartható. De Le Feuvre áttekintése alapján a sikeres projekteknek van néhány közös jellemzője: (1) becsületes szándék, (2) magas minőségű, vonzó termék, (3) a környező közösségek igényeinek felmérése és figyelembe vétele. Az ilyen projektek létrehozói nem hivatalos előírásokat követnek. Ezek az emberek érzékelik az igényeket és reagálnak rájuk; helyreállítják az emberi méltóságot ott, ahol azt elvették.

Johan Reyneke, a híres stellenboschi termelő és a biodinamika helyi úttörője a következőképpen fogalmaz: „A fenntarthatóság nem szólhat csupán a környezetről… Az én felfogásom szerint a fenntarthatóság olyan, mint a suszterszék: három lábon áll. Vigyázni kell a természetre, vigyázni kell az emberekre és vigyázni kell a pénzre. Ha valamelyik láb hiányzik, a szék felborul. Sajnos, a természet kizsákmányolása az, aminek a következményei a legkésőbb jelentkeznek. Ideig-óráig az embereket is ki lehet zsákmányolni. Ám amint elfogy a pénzed, bezárhatod a boltot. És talán ezért esik ez az utóbbi szempont olyan nagy súllyal latba… A lényeg azonban a tisztelet, az empátia, vagy csupán a figyelem a környezet iránt, amiben élünk… Az egyik kedvenc idézetem a Pi életéből származik. A könyvben egy boltívre az alábbi szöveget vésték: „Nil magnum nisi bonum”, ami azt jelenti: „nincs nagyság jóság nélkül”. És én ebben őszintén hiszek. Az igazat megvallva, a COVID rengeteg problémát okozott nekünk; nem tudjuk eladni a borainkat… ha ránézek a számokra, a hajamat tudnám tépni. Folyton azt kérdezem magamtól: „Mibe keveredtem? Mit művelek?”. De aztán körbejárom a birtokot, találkozom a munkatársaimmal, elbeszélgetek velük, látom a brigádokat, akiket a cégem alkalmaz… ezek azok a dolgok – már ami engem illet -, amelyek átsegítenek a nehezebb időszakokon, sokkal inkább, mint a pénz vagy a siker.”

Végül egy személyes észrevétel. Én is szívesebben vásárolnék olyan borászattól – feltéve, hogy a termék sem rossz -, ahol tudom, hogy a dolgozók jólétének, megélhetésének biztosítása fontos szempont, még akkor is, ha esetleg ők kevésbé fotógének, mint a katicabogarak vagy a kékvércsék. Aztán az is lehet, hogy Tokajban nincs is semmi gond, a nyugdíjas nénik átadják a stafétabotot a forrónadrágos influenszereknek.